Advent első vasárnapja éppen megfelelő alkalom a híradásra.
Bizony rendesen visszacsöppentem a fekete erdei télbe. Persze nem sok időm volt
az irdatlan kontrasztot ecsetelgetni magamban, mert a munka pörgő örökmozgójára
hamar fel kellett kapaszkodnom.
A visszaút pompás volt, és megosztom veletek az út
tapasztalatát, miszerint a germanwings-szel ingyen lehet sífelszerelést
szállítani, ami azért is meglepő, mert még egy kis táska becsekkolása is 20
euroba kerül. Az már a magyar ember fifikája, hogy igazándiból bármit lehet így
szállítani egy sízsákban, no én persze tényleg a sífutó felszerelésemet
transzportáltam benne ide, hogy kedvemre hódolhassak a természet nyújtotta téli
sportoknak. Mivel mára már kiadós mennyiségű hó összegyűlt, ezért jövő héten
neki is vághatok az erdei rengetegnek. Ehhez valószínűleg a Józseftől kapott
fantasztikus fejlámpát kell igénybe vennem (amit eddig a rossz fényviszonyok
javítása érdekében az ágyban olvasáshoz használtam), mert a Nap egyre kurtább
munkaidőben tündököl az égen, de hagyjuk
meg, hogy akkor azért kitesz magáért.
Ami a kórházi ügyködésemet illeti, távollétem alatt jól
kitalálták, hogy a legnehezebb, vagyis a Station 4-en folytassam küldetésem.
Kihívást szagolva a helyzetben, nem ellenkeztem. Itt található a híres-hírhedt
Zimmer 42, ami egy u.n. Intermedier Care Unit, amolyan félintenzív örző, ahova
a kritikusabb betegek kerülnek. Egy ilyen részleg végül is megnyugtató, hogy
van, de még megnyugtatóbb lenne, ha úgy lenne, hogy én nem én őrzöm, ill. hogy onnan adott esetben a
megfelelő sebészeti vagy intenzív osztályra át lehessen gyorsan csúsztatni a
lefelé csúszó betegeket, de hát ilyen csak fél órányira van. Hogy mennyire lazán érzem eme szoba közelében magam, azt jól tükrözi a mai ügyeletben
látott álmom, amiben hosszas keresgélés után sem találtam a maszkot az
Ambu-ballonhoz, így végül megfulladt egy beteg, vagy nem is, valami csoda
folytán mégis túlélte. De általában ilyen csodák szükségesek az én életben
maradásomhoz is ezen az osztályon. Persze nem lehet olyan rossz a helyzet, ha
van idő szunyókálásra az ügyeletben.
Az adventi ünnepkört errefelé elég komolyan veszik, mindenki
csillagokat hajtogat ezüstpapírból, gyertyafényben úszik a Mitarbeiterhaus,
erdei moha, tobozok díszítik a kórház folyosóit, minden kórterem ablakán dísz
tündököl. Olyan óriási adventi koszorú van az aulában, hogy még a Bazilika is
megirigyelné. Ma reggel a kórház színpadán előadásra került egy
misztériumdráma, a kórház idősebb dolgozói és a falu ős antropozófusai
szerepeltek benne. Aki tudja, hogy mi egy ilyen misztériumdráma, annak nem
kell, aki meg nem tudja, annak meg úgysem tudom elmesélni, hogy mit láttam.
Csak annyit említenék meg, hogy nagyon elbűvölő volt látni S. főorvost egy
lila-ciklámen selyemruhában, igen érdekes fejdísszel a fején nagy áhítattal
mondani a földön túli szöveget.
Én is eleget tettem adventnyitó kötelességemnek. Nem tudom,
hogy ki mondhatja el magáról, hogy volt már igazi angyal, de én ezennel
beléptem a tiszteletbeli angyalok sorába. Legalábbis huszonöt kisgyermek vélte
ma ezt rólam. Megvallom őszintén, elég klassz dolog angyalnak lenni, persze
egyúttal nagyon fárasztó is és persze felelősségteli.
Nohát az úgy volt, hogy felkértek az adventi gyertyaünnep
angyalszerepére. Waldorfosok ismerik ezt a szép hagyományt, hogy egy
fenyőspirálba sétálnak be a gyermekek egy almába helyezett gyertyával, amit a
nagy belső lángról meggyújtanak, majd a spirálban elhelyezik. Így a végén egy
csodás almás- fényes fenyőspirál keletkezik. De hogy minden rendben zajljon, szükség van
egy angyalra, aki egyengeti a gyermekek útját, esetleg tüzet olt. Meg kell
valljam, hogy ezen nehezen elrontható feladat előtt szaporábban vert a szívem,
mint a töri érettségi előtt. A dolgot nehezítette, hogy náthás vagyok, és nem
tudtam, hogy az angyalszereppel mennyire egyeztethető össze az orrfújás, végül
arra jutottam, hogy semennyire, így angyaltársaihoz imádkoztam, hogy állítsák
el orrom folyását, ami elég jól be is jött. Fantasztikus hárfajáték és énekszó
kíséretében vonultam be a színpadra, megint csak az égiek segedelme kellett,
hogy ne essek hasra a hosszú fehér selyemruhában. Majd kezdetét vette angyali
kíséretem. Meghagyták, hogy nagyon lassan menjek, ami nem is esett volna
nehezemre, ha az első gyerkőc nem ezerrel iramodott volna neki a dolognak. Én
amennyire tőlem tellett próbáltam olyan kecsesen lépkedni, ami egy angyaltól
elvárt, és közben azon morfondíroztam, hogy ezek a gyerkőcök nem tudják, hogy
egy angyal nem tud rohangálni. De azért vigyázó szemeim messziről is óvták a
kis ördögfiókákat, és közben irtó áhítatosnak igyekeztem tűnni. Egy lurkó
nagyon próbára tette angyali lélekjelenlétem, mert a spirál helyett átszökkent
a fenyőágakon, én meg nem győztem utána kecseskedni, de végül nem gyújtott fel
semmit. Az esemény izgalmi csúcspontja az volt, amikor egy igen aprócska
fényvivő kísérete közben lángra lobbant a toalettem. Szerencsére egy bátor
apuka megfékezte a katasztrófát, én meg mintha ez egy mindennapos történés
lenne angyali praxisomban, folytattam a terelgetést. Amikor a kritikus tömeget
elérte az orrtartalmam, akkor épp elfogytak a gyerkőcök.
Átéltem, hogy milyen nehéz dolga lehet az örzőangyalnak, aki
a legjobbat akarja őrzöttjének, de mindezt úgy kell végrehajtania, hogy közben
nem is érhet hozzá, és általában tudomás sincs a létezéséről.
A bizonyíték arra, hogy milyen jó munkát végeztem, az egyik
poronty áhitatos megnyilvánulása, mely szerint az esemény utáni hazamenetelkor
felkiáltott az égre mutatván, hogy ott repül az angyal. Ezt persze csak
elmondásból tudom, mert inkognitómat megőrzendő tényleg az ablakon keresztül
repültem haza.
