A szokásos frázisommal kell kezdenem, hogy minél tovább
halogatja az ember az írást, annál nehezebben találja a szavakat. Sőt mi több,
a magyar ékezeteket is, amikből meglepően sok van.
Arra jutottam, hogy most egy amolyan Rückschaut csinálok,
ami egy antropozofus napi rutin, mely szerint nagyon hasznos, ha az ember
minden nap végén visszatekint a nap történéseire, de a végén kezdi, és úgy
halad az elejéig. Ez most így egy két hónapos Rückschau lesz, és persze nem
szabályszerű, mert teljesen objektívnek és ítéletmentesnek kéne lenni, de erre
meg sem próbálok törekedni.
A jelenből kiindulva: vasárnap éjjel van, kis szobácskámban
üldögélek, élvezem a hűvös nyári estét. Most ment el Noémi, aki a legjobb
barátom itt. A gyógyeuritmia képzésen vett részt, aminek 10 hónapos itteni
szakasza lezárult, így fájó szívvel búcsút vettünk egymástól, de nem örökre,
hisz máris vannak közös terveink. Noémivel az első hónapokban csak kerülgettük
egymást, mert ő bár félig magyar, és a magyar nyelvet elég jól birtokolja, csak
az anyukájával volt hajlandó eddig ezen nyelven társalogni, de most már 100
százalékkal emelkedett a magyar csevegőpartnereinek száma. Ő egy hihetetlen
figura, aki kalandos élete során élt már Hawaiion át Thaiföldig mindenfelé, és
az euritmiát a mindennapokban éli, még egy dzsungelben az őslakóknak is zsebből
prezentálja, hogy miről van szó. Például a kórházzal fog csinálni konfliktus
euritmiát, amivel nagyon jó tapasztalatai vannak, és ezen intézményre eléggé ráfér épp. Róla még
mindenképp írok majd, de most tovább kell vezetnem a Rückschau fonalát. Itt van
most Revina, egy másik jó barátnőm, de ő Fuldaban él, most már csak havonta
egyszer jön ide dolgozni pár éjszakára, ilyenkor nálam száll meg. Most nagy
tervezésben vagyunk egy nagy közös út kapcsán. Szegénynek épp hólyaghurutja
van, de már elláttam eukaliptuszos hólyag- és gyömbéres vesepakolással. Ma
megtekintettük a Mások élete című német filmet, ami igen nagy hatást gyakorolt
rám, ha valakinek kimaradt, csak ajánlani tudom. 1984-ben játszódik Kelet-Berlinben,
a titkosrendőrség elképesztően pontos és kegyetlen munkájáról szól. Engem
megdöbbentett, hogy még ekkor is mennyire mindenbe beleláttak, hogy tették
tönkre az életeket, és az emberek mennyire messze álltak a szabadságtól. Volt
egy magyar vonatkozás is: 1977-ben felhagyott a hivatal (aki egyébként azt is
számon tartja, hogy hány cipőt vásárolsz egy évben) az öngyilkosságok
számlálásával, feltehetőleg azért, mert az európai statisztikában csak egy
ország előzte meg az NDK-t, kis hazánk.
Node vidámabb vizekre evezve. Itt a nyár. Végre volt
alkalmam olyan nyári tevékenység űzésére, mint pl. a strandolás. Ez az elmúlt
két hétben kétszer is megesett velem. Egyszer Sergioval látogattunk el a bad
liebenzelli szabad strandra, itt a strand szabadsága nem az ingyenes
belépésben, hanem a fedetlen (nem testekben, hanem) medencében nyilvánul meg.
Sergio egy chilei végzős orvostanhallgató, aki az ottani antropozófus
orvosképzést elvégezve hasznosnak látta az európai gyakorlatba vetni magát, így
kórházunkban töltött 4 hetet, és amolyan Sancho Panzaként hozzám verődve vívtuk
szélmalomharcunkat a kórházban. Sajnos már ő is elment. A másik vizes élmény a
Nagoldban esett meg. Múlt hétfőn megérkezett Mariann, és fogadtatására (mintha
ez itt mindennapos történés lenne) elugrottunk a folyóparthoz megmártózni, ez
amolyan női kiruccanás volt, aminek nyomát viseli a Barbara autójának parkolás
közben letört visszapillantó tükre, de persze frankón visszareparáltuk. Szóval
itt van Mariann, a kalandéhes magyar reumatológus, aki bártan veszi a német
nyelv és kórház kihívásait. Mióta itt van, a Schmerzpatienteim ellátásába eddig
teljességgel hiányzó szakszerűség kezd beférkőzni. Folyt. köv.
