Arbeit macht Spaß

Soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan korhaz, ahol szivesen vagyok bent akar 12 orat naponta.
Persze ezt tovabbra sem tekintem normalis allapotnak.
Nyaron az orvoshiany megsokszorozodik, de a betegek is. Ugyhogy munka akad böven.
Mivel a heten az egyik doki megbetegedett, ezert az Einarbeitzeitom felgyorsult, mivel csütörtök delutan harom beteget fel kellett vennem, pentekre 11 istapolandom lett, akiböl negy hazament, ami azt jelenti, hogy negy zarot össze kellett hegesztenem. Persze a titkarnök pentek delutan mar nincsenek bent (es erre delben jöttem ra), ezert egyedül kellett megbirkoznom a feladattal, ami termeszetesen eleg kaotikusra sikerült. De megtudtam, hogy van egy Kurzbrief nevezetü formula, amire csak ra kell firkantani az ajanlott gyogyszereket, es mehet Isten hirivel, na ezt be is vetettem vegen, de mar olyan faradt voltam, hogy a bucsubeszelgetes a betegekkel leginkabb egy pantominjelenthez hasonlitott. De azert azt mondtak, hogy amikor legközelebb jönnek, kerik, hogy hozzam kerüljenek. (Nem is sejtik, hogy micsoda hazardirozasra vallalkoznak, mert kompetenciat nem igen erzek magamban).
Mivel termeszetesen pentek delutan minden közbejön, aminek közbe kell jönnie, ezert fel 10-kor sikerült elszabadulnunk Christinaval (bar voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltuk, hogy inkabb befekszünk betegnek egy agyba), es utnak indulni Pforzheimba, ahol is szalsza partira voltunk hivatalosak.
Julia, aki szülesi szabadsagra ment epp a heten (es olyan szep bucsuztatoja volt a korhazban 5 ev utan, hogy el is sirtam magam) meghivott parunkat a korhazbol egy olasz szalsza buliba. A ferje spanyol, es ugy megtancoltatott minket, hogy most is faj a talpam. Nem akarok dicsekedni, na jo akarok: azt mondta, hogy östehetseg vagyok:) Szoval kellett ez a kiruccanas, hogy valo embernek erezzem magam.
Es most irany Karlsruhe es nemi nagyvarosi nyüzsges!
Csok

Splendid isolation

Bar neha bosszanto, de azert elvezem is ezt az elzartsagot az erdöben, internet, telefon es bankszamla nelkül.

Csak a korhazban van ineternet, de itt meg nincs magyar ekezet, ezert a sajat gepemen megirt szöveget masolom be ide.

Most kicsit dühös vagyok, mert migrén miatt lemaradtam egy helyi bolhapiacról és egy születésnapi buliról. Persze olyan hetem volt, hogy az a csoda, hogy csak szombatra fájdult meg a fejem. A határokat még nem sikerült meghúznom, magamra és kikapcsolódásra szánt időt elkülöníteni, ez a hét nagy tanulsága, többek között…

Már a múlt héten lett két saját kórtermem, hat beteggel, az ő kúrálásuk most a fő feladatom. Ezen kívül a másik osztályokon is plusz betegfelvétel, ha úgy adódik, és persze gyakran adódik úgy, mert az előző nap ügyelő orvos másnap délig van, az aznap ügyelő meg az ügyelet előtt délután hazamehet pár órát aludni, így ők aznap nem vesznek fel beteget, de ettől még jönnek betegek csőstül. Az állapotos doktornő nem szúrkálhat, ezért az ő osztályára át kell járni branült berakni, ami egyes végstádiumú, tiszta ödémás betegeknél elég sok időt igénybe vehet, tegnap például szentül meg voltam győződve, hogy egy apóka ténykedésem során leheli ki lelkét.

Szóval a betegeim jelenleg: egy akut epehólyag-gyulladásos néni, aki amúgy 220-as vérnyomás miatt került hozzánk, egy diffúz májáttétes emlőrákos néni súlyos posztkemoterápiás polineuropátiával, egy sokizületi gyulladásos depressziós néni, egy fájdalomszindrómás hölgy, egy emlőrákos, akinek derült égből 560-as lett a vércukra (ez az átszámolgatás még nehezemre esik, de az kb. 32 mmol/l) és egy tüdőgyulladásos polimorbid néni. Igazából mindig ilyesmire vágytam, hogy teljes lefedettség legyen belgyógyászati betegekből, ne csak a szívet, csak a beleket vagy csak a pszichét pallérozzuk. Ez persze elég széleskörű tudást igényel, úgyhogy most a Heroldot német nyelven bújom.

 Frau Lindner, egy fiatal hölgy, aki furcsa, mozgását nagyon korlátozó, évek óta fennálló végtagi fájdalmak miatt került hozzánk. Már sokat vizsgálták, még Ehlers-Danlos szindróma (egy csak a tankönyvből ismert kór) is felmerült, de igazából konkrét diagnózist nem találtak. Mivel két hét során igazán sehogy sem sikerült csillapítanunk fájdalmát (pedig a főorvos kétszer is hosszan vizitelt nála, hypertermiát, antro infúziót, euritmiát, zeneterápiát, fürdőket bevetettünk nála), őt javasolta a főorvos a heti páciensbemutatásra. Ez abból áll, hogy a Kék szalonban a terapeuták, az orvosok és az ápolók közösen meghallgatjuk a pácienst, kérdezünk tőle, majd már a beteg nélkül megosztjuk benyomásinkat, az orvosa elmondja a biográfiáját, majd lénytagdiagnózis és terápiás terv. Na most egész héten ezen izgultam, hogy ez hogy fog menni. Előtte nap egy két órás biográfiás beszélgetést folytattam Fr. Lindnerrel, amit mindketten nagyon élveztünk (én talán jobban élveztem volna, ha nem este 7 és 9 között zajlott volna, de aznap volt egy plusz két órás továbbképzés a Helleborus nigerről, ami akár egy kalandregény hőse is lehetne a neve alapján,de valójában egy rák elleni gyógynövény). Szóval tartottam tőle, hogy hogy fog menni ez a betegbemutatás német nyelven, de végül jól sült el, Fr Lindner is élvezte, az életrajzot is jól elmondtam, és sok ötlet érkezett, amiket már sajnos a kórházban nem igen sikerült megvalósítani, mert a szigorú biztosítási szabályok szerint másnap haza kellett bocsájtani.

Jaj, annyira jó olyan nyelven írni, amin igazán tudok. Ez a német zárójelentés irogatás nagyon nehezemre esik, ezért vagyok olyan sokáig a kórházban. Virág tanácsát követve a googliba irogatom be a német kifejezéseket, és abból kiderül, hogy így használják-e helyesen. De ez nem sokat segít rajtam, valakivel át kell nézetnem a mielőtt kiadom, mert elég nagy badarságok is kerülnek bele, s így eléggé függök a többiektől.

A héten volt még egy csomó továbbképzés: egy az Arztbrief (zárójelentés) írás rejtelmeiről, (sajnos nem magyar nyelven), egy az antro rákgyógyításról és egy hajnali gyógynövény-megfigyelés a kórház udvarán. Van egy jófej ápoló, aki félállásban a kórház kertésze (ez ám az ideális munkabeosztás), és ő mesélt a növényekről. A főorvosok is nagy alázattal hallgatták. Hihetetlen volt, csaknem minden növény gyógyhatású a kórház kertjében, és egyúttal gyönyörű különleges látványt nyújtanak. Persze a német nevüket általában nem ismertem, ezért nem igen értettem, hogy mi micsoda, úgyhogy el is határoztam, hogy kis növényhatározót beszerzek, és azzal derítem föl a terepet.

Jan szabadságra ment, ezért most Christinával vagyok az osztályon, ő is nagyon jófej, egy 37 éves doktornő, szinte beleszületett az antropozófus orvoslásba, a szülei a Filderklinik alapítói közé tartoznak. A betegekkel való kapcsolatom jobbra fordult, a héten senki nem távozott szó nélkül (bár azóta Fr. Nazarko, a pszichopata hipochonder már két felháborodott levelet is írt a kórháznak), sőt kaptam három köszönő képeslapot (az egyik saját készítésű). Az egyiket egy 98 éves nénike adta, akinek a tüdőgyulladását antibiotikum nélkül kezeltük. Nem mondom, hogy jól megértettük egymást, mert ő szinte süket volt, én meg nem értettem a hipersváb akcentusát, de azért jól összehaverkodtunk.

Alle Anfang...

Több mint egy hete vagyok itt, ez idő alatt az érzések széles skáláját sikerült átélnem. Van úgy, hogy meg kell magam csípnem, hogy valóban velem történik-e ez a sok varázslat, máskor bénító pánik fog el, hogy fogok én ezzel az egésszel megbirkózni, amikor még az is gondot okoz, hogy hogy mutatkozzak be a telefonban. Hála pár csodálatos embernek az előbbi érzések győzedelmeskedtek eddig, így igen hálásan és lelkesen tekintek a jövőbe.

A hely atmoszféráját nehéz szavakba öntetni, fel kell töltenem pár képet, hogy lássátok valamit ebből a fantasztikus vidékből. Unerlegenhart, a falu, ahol most életem összpontosul, egy bűvös település, szinte csak egy utcából áll. Pár százan laknak itt, legtöbbjük a kórházban dolgozik, biodinamikus farmer vagy egyéb antropozófus, ill. elvarázsolt út-, békekereső. A Feketeerdő mélyzöld fái és a buja növényzet védőburokként ölelik az itt összegyűlt gyógyító energiákat. A kórházba vezető öt perces út során a nyár szédületes illatainak tömkelege járja át az embert. Bármely irányba indulva pár perc alatt a legnyugodtabb, életteli erdőbe lehet jutni. Bad Liebenzellbe, ami egy festői fürdőváros, gyalog is 30 perc alatt le lehet érni, Pforzheim, ami egy nagyobb város, 24 km-re fekszik. A Mitarbeiterhausban lakok momentán, ahol sok érdekes ember fordul meg, de elég nyugodt ahhoz, hogy regenerálódni lehessen.

Na és pár szó jövetelem apropójáról, a kórházról. Már 15 perce gondolkodom, mert nehéz rá szavakat találni. Most a teljesség igénye nélkül szólok róla pár szót. Tulajdonképpen az  összes, kórházzal szemben támasztott reális elvárásomat megtestesíti. Kicsi, családias, mégis minden van benne az akut betegellátáshoz. Mindenki ismer mindenkit, közös a reggeli, az ebéd a vacsora. Az egész kórház egy nagy belgyógyászat, de itt a belgyógyászat fogalma sokkal szélesebb mint otthon. Az épület nagyon szép, de nem az a hypersteril, modern, hanem hangulatos, visszafogottan színes, műalkotások a folyosókon, bárhonnan ki lehet jutnia a csodás kertbe. Ma például a vacsorát a kertben piknikezve fogyasztottuk el. Bár nem oly nagy az épület, még mindig sikerül eltévednem, mert az öt szint lépcsőzetesen terül el, és még nem sikerült teljesen kiigazodnom rajta. Minden reggel van a dolgozóknak egy közös éneklés az aulában (a főfőorvos egyben karnagy is), és a közérdekű ügyek itt kerülnek kihírdetésre. Volt, hogy szülinapos beteget köszöntöttünk meg énekléssel… Ez annyira kontrasztos volt az eddigi tapasztalataimmal, hogy meg sem próbáltam elképzelni mondjuk Rókusz Tábornok Főorvos Úrat, amint nótázik egy betegnek. Mindezek mellett azonban nagyon kemény munka folyik. 70 ágyas a kórház, öt osztály, plusz vannak ambuláns betegek, erre jut most velem együtt hat Assistenzärt=szakorvosjelölt osztályos orvos, tehát lényegileg mindenkinek van egy osztálya (én még a betanulási fázisban vagyok, ezért csak fél osztályom van). A három főorvos endoszkópizál, szívkatéterez, tumorba fagyöngyöt injektál, meg ilyenek, hetente egyszer vizitel az osztályon, és ha kérdés van lehet hozzá fordulni. Namost a betegeket legalább kettővel meg kell szorozni, mert nem egyszerű esetek. Eddig két fő típussal találkoztam. Vagy iszonyat rákos, mindenki kudarcot vallott vele, és ideküldik utolsó reméynként, vagy pszihésen eléggé involvált, mindene fáj, idegtépő perszóna. Hát nekem eddig leginkább az utóbbbihoz volt szerencsém, annyira, hogy az első zárójelentésemet elég hamar meg kellett írnom, mert a betegem szó nélkül távozott, konkrétam azért, mert nem részesült azokban a „kényeztetésekben”, amiket a nagybeteg szobatársa kapott. Mondjuk őt Magyarországon már az első percben kirugták volna, amikor elkezdett hisztizni, hogy ő másik szobát akar, mert hangosan panszkodott a szobatársa. A másik meg sírógörcsöt kapott egy UH vizsgálattól, és addig nem hagyta abba, amíg le nem mondam a vizsgálatott (pedig itt még a bájos főorvsot is bevetettük).  Aharmadig meg propofol mellett kapott pánikrohamot a gasztroszópia előtt, és nem engedte kivitelezni a vizsgálatot..

No de most inkább a szép dolgokról írok. Például az étkezésről. Már csak a műzliért megéri itt dolgozni, ez nem simán műzlni, hanem valami mennyei manna. Havi 60 Eu bérlevonásért, annyit lehet enni, amennyire van időd. Az étterem nagyon hangulatos, együtt és ugyanazt eszik a betegek és a dolgozók. Sokat dolgoznak itt az emberek, főleg az Assistenzarztok, de az evésnek megadják a módját. Svédasztalos reggeli, vacsora, ebédre vega és nem vega menű. Én olyan egészségenek érzem magam ettől a koszttól, és továbbra sem értem, hogy kis hazánkban hogy várjuk el, hogy a kórházi koszt mellett bárki is meggyógyuljon.

Az is szép például, hogy hetente egyszer van egy hosszas betegmegfigyelés, amikor sok terapeuta és az összes orvos közösen meghallgat egy kiválasztott pácienst, majd az életútját, betegségeit, leleteit és mindent áttekintve egy képet és terápiás igényt állít fel, ami úgyérzem, hogy nagymértékben lefedi a teljes ember egészben látásának fogalmát.

Ez pár apró részlet volt, de még lesz bőven időm itt, hogy szinesítsem a képet. Most annyival zárom soraim, hogy az a mély intuícióm van, hogy nagyon jó helyre kerültem. Csók.

Außer dem Krankenhaus

Azt gondoltam, hogy ez a nyár teljesen alá lesz rendelve a munkának, ehhez képest több mulatságban van részem, mint otthon. A táncos éjszakák aránya életemben szignifikánsan javult. A hétvégén igen kedves látogatóim voltak, Annamari és Anton Freiburgból. Bár faramucin indult a dolog, mert a kórházból nagyon nehezen tudtam elszabadulni péntek este, és az esőben nem találtam a pforzheimi pályaudvart, és vezetéstudásomban lévő lyukak igen felszínre kerültek, de végül megleltük egymást, és magyaros virtussal töltöttük el a Wochenendét. Volt benne minden, lecsó, pálinka, éjféli magyar csevej, Panorama Caféban szfecskatortaevés, erdőbarangolás, kórházi mustra, pisztráng fröccsel, ábrándozás a kastély udvarán, kecskeles, erdei málnázás, várfalmászás, ribizlievés a kórház kertjéből…

De ez meg sem kottyant, ezért megspékeltük egy igazi road showal. Szombat este útrakeltünk a 120 km-re lévő Gros…ba, ahol Levente és bluesbandája koncertezett egy fesztiválon. A nevéből kitalálhatjátok származását, tehát nem lehetett kihagyni ezt a kiruccanást. Revina sem tudot nemet mondani a kalandra, így kissé megkésve de útra keltünk négyen a kis piros autómobillal, és bár félúton megfordult a fejemben, hogy inkább nézzünk várost Kalsruhéban, mert úgysem érünk oda a vége előtt, és mikor odaértünk se találtuk a színhelyt, akkora örömeste keveredett ki a dologból, hogy ihaly. Az Örvecki Blues Band nagyot alakított, mi megtáncoltattuk a decens német urakat és hölgyeket, annyira hogy még a 80 évesek is táncraperdültek. A kórházi nyomás kioldódott az ember agyából, lelkéből, és igazán érezhetette a rózsaillatú nyárest mámorát. Nohát a magyar cimbora meghozza az ember élet- és tánckedvét, hála Annamariéknak, a baráti biztató szavaknak még otthonosabban érzem magam a világ eme kápzázatos, eldugott csücskében.

Szóval cimborák gyertek bátran, kalandban itt sincs hiány!

Menschen

Ugy vélem, hogy ahhoz hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a realitással, nagyon fontos, hogy írjak, és ezáltal leképezzem az itt megélt, sokszor hihetetlen, ám itt szokványosan kezelt dolgokat.

Annyi mindenről lehetne itt mesélni. Most arra az elhatározásra jutottam, hogy ma az emberekről írok. Azt hiszem, hogy az emberek errefele mind valamilyen fokban idealisták, és az ideáikért képesek áldozatot hozni. Sokan a materializmus egyre növekvő karmai elől keresnek itt mentsvárat, és próbálnak valami igazán szellemit teremteni. Több itteni német szájából hallottam, hogy Németországban manapság a materializmus iszonyat mértéket öltött, nagyon sokan profitálnak belőle, és épp ezért fontos, hogy ezen folyamat ellenpólusaként legyenek olyan szigetek, mint Unterlegenhart. Ezen érdemes lehet eltűnődni, hogy ennek ellenére vagy épp ezért miért pont Németországban van az egyik legnagyobb tere természetgyógyászatnak, és miért itt van a legtöbb antropozófus kórház. Szóval az emberek itt valahogy egész mások, mint máshol Németországban vagy általában Európában. Az ok, amiért valaki idejön már egy kapcsot jelent a többiekhez, nagy elfogadással és kedvességgel nyitnak felé. Sok különleges ember megfordul itt, a világ messzi tájairól is.

A munka mellett persze még nem volt kellő időm a barátkozásra. Akit bártan barátomnak nevezhetek, ő Revina, egy egyáltalán nem németes német ápolónő. Ő is a Mitarbeiterhausban lakik, és fiatal kora ellenére meglepően sok élettapasztalattal bír, nagyon pozitív és megnyugtató kisugárzása van, és nem svábul beszél, ezért elég jól megértjük egymást. Ha néha ránkjön a bezártság Unterlegenhartban, elugrunk egy buliba Pforzheimba. Na jó ez eddig egyszer fordult elő, megünnepeltük, hogy túléltem az első hetet, és hajnalig táncoltunk. Ez egy egészséges ellenpólusa a tudatos antropozófus létnek.

A másik személy, akinek márig sokat köszönhetek, Jan, Assistenzärzt, ő tanít be, momentán együtt tevékenykedünk a Station 5-ön. Herdekén tanult, ami egy antropozófus orvosi egyetem, szóval eléggé képben van lénytagok és egyebek terén. Nagyon szép látni, hogy alapból mennyire más a megközelítése a betegekhez és a betegségekhez. Phd a szalutogenezisből csinált. Elég türelmes, szeret magyarázni, és nem okoskodik, szóval nagyon örülök, hogy együtt dolgozunk. Az életutak talánya, hogy három éve egy grazi ritmikus masszázs kurzuson már találkoztunk, jókat beszélgettünk, így ismerős arc fogadott. Pont az érkezésem napján tudta meg, hogy második gyermeke lesz.

A kedvenceimhez tartozik még Dr. Bk., az egyik főorvos, egy olyan orvos, akire teljes egészében fel tudok nézni, és példaképként dukál. A lénye olyan erőt, szakértelmet és biztonságot sugároz, hogy nagybetegként bártan rábízza magát az ember. Nyugalmát és emberi báját még a nehéz szituációkban is megőrzi. Az orvoslás igazi szenvedélye, és művészetként űzi. Épp úgy képben van a különböző fagyöngyfajtákból mint az adekvát kemoterápiás kezelésből, utóbbiról nem csupán statisztikai adatok alapján dönt, hanem biográfiai kérdésként kezeli az ember életében, és minden betegnél egyedi elbírálás alapján javasolja.

Későre jár, így a zenész főfőorvosről, a mindig mosolygós zeneterapeutáról, a fiatal kollégákról, az elvarázsolt masszőrről, a furcsa betegekről, az iráni kávéházas hölgyről és a többiekről legközelebb írok.