FrOstern

Történt egyszer, még január havában, hogy a jószerencse az én osztályomra vezérelte Fr. K-t. Ő egy igen különleges asszonyság, akinek az orvosok veleszületett tüdőbetegsége miatt maximum negyven évet adtak. Nemrég ünnepelte a hetvenötödik születésnapját. Ő ezt a ráadást az alternatív gyógymódoknak tudja be. Mindenféle magán kitesztelt természetes metódusokkal kúrálja magát, többek között a saját vizelet kúrára esküszik (azt már a fantáziátokra bízom, hogy mit csinál vele). Na egy súlyos tüdőgyulladás során bekerült hozzánk, miután túlélte a kezelést, fejébe vette, hogy meghív engem a stuttgarti operába. Erre az ominózus alkalomra most szombaton került sor, Wolfganggal, a férjjel eljöttek értem Unterlengenhartba (mókás, hogy kilenc hónap ittartózkodás után kellett rájönnöm, hogy nem Unterlegenhart, hanem Unterlengenhart, na nem mintha sokat változtatna a dolgon, mint mondjuk Dabas és Dallas esetében). Az egyórás autóút során sokat meséltek az életükről, számomra ők egy igazi duplex, vagyis egy olyan összeforrott pár, akik ketten alkotnak egy egészet. Ha az egyikük befejezné földi pályafutását, nem csodálkoznék azon, ha a másik gyorsan követné. Claudia betegsége miatt nem akart megházasodni, de Wolfgang ragaszkodott hozzá. Jövő héten ünneplik 39. házassági évfordulójukat. A kórság miatt gyermeket nem vállaltak, de esetükben nem is érzi ennek hiányát az ember. Talán a gyermekeknek szánt szeretetet osztogatják a magamfajta felkarolnivaló lurkóknak. Stuttgartba elvittek étterembe, nem akármilyenbe, a stuttgarti Parlamentébe (ezen ne lepődjetek meg, Stuttgartban igenis van parlament, mondjuk külsejét tekintve nem olyan parlamentes, mint amilyenhez mi, magyarok szokva vagyunk), aztán megtekintettük a Krabat című balett előadást. A Krabat egy német varázslatos történet, amolyan germán János Vitéz amit nemrég egy író regénybe foglalt, azóta sokfajta feldolgozást megélt. A darab szuper volt, az Opera is elég impozáns (pestivel hasonlítani persze ezt sem érdemes). Az külön jó volt benne, hogy nyelvi akadályokat nem kellett áthágnom, ezentúl csak balettban utazom. Ami persze nem olyan könnyű, mert a stuttgarti balett igen menő, és a jegyek egy szempillantás alatt elkelnek, most is csordultig volt az Opera. Node csak akad még ilyen mecénás páciensem. Ha már az antropozófus paraszolvenciánál tartunk, mesélek még egystmást. Van a kórházban egy szupi hordozható ultrahangkészülék, ez amolyan orvos legjobb barátja (a strangulátor mellett), egy mellbeszúrás előtt ildomos hona alá csapnia az embernek, meg nagy gebaszokat már fel tudok vele ismerni. Egy ilyen készülék borsos árat kóstál, tízmilliónyi nagyságrend. No ezt egy hálás beteg vette nekünk. Most mondta az egyik nővér, hogy Frau Sch., az egyik drága hasnyálmirigyrákos betegem, simán 100 Eurót hagyott az osztály kasszájában. Kedvenc személyes ajándékaim közé tartozik az öles namíbiai rózsakvarz és a birsalma fotósorozat, amit latin nevünk hasonlósága miatt (birsalma=Cydonia) kaptam egy lelkes betegtől. Most is épp egy igen kényelmes, beteg által kötött zoknit viselek. De pénz orvosnak se borítékban se boríték nélkül nem adnak.

A média már elég sok viccet csinált az idei húsvéti időjárásból, így nem is fokozom a dolgot, csupán leszögezem, hogy itt is igen hidegre sikerült az idő. Szerencsére ez nem szabta kedvét drága családomnak. Nagypénteken megérkezett a tokajis, sonkás, pálinkás különítmény. Lecsóval nyitottuk a szezont, majd prezentáltam a látnivalókat. Amiből azért nincs itt olyan sok, természetesen a kórház állt a dorfseehting élén. A körtúra, rozmaringos lábfürdő és méhviasz pakolás után azt mondták, hogy itt maradhatok még egy kicsit. Kis családom bátran vette az antropozófus kihívásokat. Csudamód nem verte ki náluk a biztosítékot a misztériumdráma (erről csatolok fényképet), amit egy anaphilaxiás sokk miatt félbe kellett szakítani, sem a keresztény közösségi húsvéti istentisztelet, ami még el is nyerte tetszésüket. Bár az kisebbítette az elismerést, hogy misebor helyett alkoholmentes lé szimbolizálja Krisztus vérét. Amúgy kijutott mindenből, volt itt jeges erdei séta, sváb Stonehenge, calwi templomkeresés (a feltámadási körmenet itt nem divat, így csináltunk magunknak), karlsruhei francia kultúr vendéglő, stuttgarti főutca, zárva lévő mercedes múzeum, szintén zárva lévő otto .. múzeum, Ilus mama kalács no meg bejgli (meg voltam győződve, hogy ez egy német szó, de nem). Mama, a sonka maradékai még most is új életerőt csöpögtetnek belém. Köszönöm. Amúgy a legjobb módszer a honvágy ellen az Ilusmama ropi Pick téliszalámival, Tokaji aszú, túró rudi kompó. Sajna mind véges mennyiségben. De a túró rudival nyertem ma valamit, még nem tudom ugyan mit, de holnap kiderítem.

No ez az írás elég idejétmúlt. Tapasztalataim szerint, ahol jó levegő van, oda az internet is nehezen szivárog be, így nem tudtam ezt korábban megosztani. Nemsoká jön az aktuális szösszenet is.

Ha az ember elér egy mélypontot, abban az a jó, hogy utána csak jobb lehet. Nálam ez a bizonyos pont szombat hajnali kettőkor következett be. Egy olyan hét állt mögöttem, melyért a pénteki ügyelet nélkül is érdemkereszt járt volna. Persze minden egészség mezején küzdő kollégámnak. Hol voltak azok a szép idők, amikor otthon mérgelődtem, hogyha néha tíz beteg jutott rám a kórházban. Hát most időm sem volt panaszkodni az átlag 18 beteggel, akik egytől egyig próbára tették emberi és orvosi képességeimet. Pénteken már éreztem, hogy nem lesz az est egy sétagalopp. A saját testi és lelkiállapotomat nem is igyekeztem leplezni, így a szükségét megérezve felajánlott Stefani egy ritmikus masszázs kezelést, méhviasz pakolással megtoldva. Na ez fenomenális volt, de van egy olyan hatása, hogy utána minden nem alvással töltött perc kárhozat. Ilyen percekből pedig elég sok akadt ezt követően. Node az említett mélypont akkor jött el, amikor már a sokadik betegfelvétel után egy negyvenfokos lázas hölgytől vérkultúrát kellett vennem. Miután kínkeservvel kisajtoltam a drága vércseppeket, a laborba galoppoztam, hogy a baktériumok békés növekedését biztosító inkubátorba helyezzem a mintát. Ez az inkubátor igen kicsire van méretezve, és az üvegek benne sokszor nem kívánatosan elhelyezve. Így egy fertőzött vérrel teli flaska nem tudott ellenállni a gravitációnak, és rápottyant a rózsaszínű indikátort tartalmazó üvegre. Minden akcióban részt vevő elem ripityára tört. A terep úgy festett, mint egy félresikerült horror vígjátékban. Ami nem véres volt, az pinkben pompázott, beleértve engem is. Ezen a ponton majdnem kollabáltam, csak azért nem tettem, mert elképzelvén a rózsaszín vérbefagyott testemet megtalálót, igen megsajnáltam. Na ennél mélyebbre nem süllyedtem. Ezen ügyeletből a másik sarkalatos, az érzelmi skála túloldalán álló élmény a reggeli vérvételes körtúrám során történt. Egy kilencven éves, erős légszomjjal küzdő nénike (a német kommunikációmat nem érezve kielégítőnek más kapcsolódási pontot keresve) megkérdezte, hogy milyen nyelveket beszélek még. És ráhibázott, merthogy Pécs mellet született sváb volt, aki a magyar nyelvet tökéletesen birtokolta. Hát én a meghatottságtól elsírtam magam, hisz itt még soha nem volt módom beteggel magyarul beszélni. Meglepően sokkal egyszerűbb. Margit néni is megörült nekem, és elmesélte kalandos életét, én ekkor már olyan fáradt voltam, hogy csak a szavakat élveztem, és szívtam magamba az édes anyanyelv mámorát.

No hát a következő hét sem sikerült lazábbra. Az éjszakai ügyeletes megbetegedése miatt kényes egyensúlyunk megbomlott, és jócskán be kellett ugrani az éjszakába. De ezt nem is részletezném, hanem rátérek a péntek esti dupla szülinapi bulira. Klaus csütörtökön 37, Jan pénteken 33 esztendős lett. Ezt nem lehetett megünnepeletlenül hagyni. Mivel együtt kiteszik a hetvenet, hetvenes évekbeli partit kreáltunk. Csütörtök éjfélig dekoráltuk a Mitarbeiterhaus nappaliját, ami igen alkalmas terepnek bizonyult egy táncos mulatsághoz. Nyolcra volt meghirdetve a bulikezdet, én fél kilenckor estem be, és még fél órán át egyedül alakítottam a terepet, már éppen kétségbe estem, hogy egyedül kell meginnom az estre szervált félakónyi alkoholmentes és alkoholtól nem mentes üdítőket. De végül mindenki letudta a letudnivaló kötelességeket, és beindult a megaparti. Elképesztő, hogy kollégáimnak ezt a rejtett oldalát mennyire nem ismertem. Hát úgy táncolnak, mint a nikkelbolha. Jan egy igazi porond-, Klaus pedig egy vérbeli mókamester, aki testi épségét kockára téve szórakoztatta a közönséget. Ahogy elnézem, minden kollégám vérbeli tangótáncos, így be is ütemeztünk egy Tangokurs Unterlegenhartot. Ha az itt töltött év mellékhatásaként megtanulnék lanton játszani és tangót táncolni, akkor már megérte itt lenni. Az éj közepén át kellett vennem a zenei irányítást, és beizzítottam a táncterepet. A repertoáromra teljesen rákattantak: Balkan Beat Box, Besodrom, Andro Drom, Budapest Bár, és már többen meg is rendelték az Erik Sumo albumot. Akkor is ilyen nagy legény voltam ám, amikor másnap, vagyis aznap reggel nyolckor betámolyogtam a kórházba átvenni a kórház irányítását… Mind túléltük…

Most épp a kórházi ügyeletes szobámból írogatok. Eljött az a várva-várt hét, amikor én biztosítom az éjjelt. Ez olyan eddig, mint a szabadság. Munkaidőm jól körülírt, este hattól reggel nyolcig. Az éjszaka császárának érzem magam. Holnap pedig sífutni fogok, mert égi áldásból itt is akad bőven. Pénteken pedig megérkezik kis családom, hogy a Húsvétot a fekete erdei idillbe töltsük.

Áldott Húsvéti Ünnepeket kívánok nektek!!!!