Minél hosszabb ideig halogatja az ember a híradást, annál nehezebb
megragadni a tollat. Egyúttal annál több az elmondanivaló és az ehhez társuló
reménytelenségérzés, hisz képtelenség ezt a sok mindent hűen elmesélni. Azért
mégis megpróbálkozom némi beszámolóval az unterlegenharti télből.
Legutóbb az adventi hóeséskor írtam, a hó most is esik, de
már a türelmetlen madarak nekikezdtek a tavaszhívogató csicsergésnek, és
felfedeztem rügyeket a kerti rododendron bokrokon. Node vissza a múltba. Életem
változatos érzelmekben leggazdagabb karácsonyát volt szerencsém itt átélni.
Akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen nehéz volt ez a december, amikor
megkaptam a fizetésem, ami a hét ügyelet miatt eddig még nem tapasztalt elég borsos
összeg volt, de rendesen megdolgoztam érte. Például elnyertem a szentestei
őrséget, ami elég meghittre sikerült. A kórházban volt egy nagyon szép ünnepség
gyönyörű karácsonyfával, előadással, énekkel és imával, én biztosítottam a
terepet, csak három rosszul levő beteget kellett kivezetnem. A három nővérrel
elterveztük, hogy nagy lakomát csapunk éjfélkor, hoztak mindenféle finomságot,
volt gyertyafény, lazac, mézeskalács (én csináltam), bunzen égővel megperzselt
crém bruele és hasonló finomságok. Már épp asztalhoz telepedtünk, amikor Fr.
Maisenbacher néni égbekiáltó óbégatásba kezdett, hogy márpedig neki most
azonnal kell egy szemészeti vizsgálat, különben bepereli a kórházat, mert
biztos meg fog vakulni. A néni szemében (és gyanítom agyában is) igen
elmeszesedőfélben vannak az erek, s nem értette meg, hogy ez azért nem annyira
akut helyzet, hogy Stuttgártba transzportáljuk szenteste éjfélkor. Hajthatatlan
volt, se szép szó, se karácsonyi szeretet, se nyugtató pirulák nem segítettek.
Ekkor támadt a mennyei ötletem, mely szerint az egyik nővér (akit még szerencsénkre
nem volt szerencséje megismerni) öltözzön be stuttgarti szemésznek, és egy
otoszkóppal (egyéb szemészeti eszközszerű tárgyat nem találtunk) alaposan
vizsgálja meg a szemét, majd biztosítsa, hogy az éj folyamán megmarad a szeme
világa. Működött… Igaz, ez nem annyira antropozófus metódus.
Azért nem minden pillanat volt ilyen mókás. Annyira nem,
hogy december végén ráeszméltem, hogy lejár a próbaidőm, ezzel együtt a
bármikor távozás lehetősége három hónapos felmondási idővé transzformálódik. Ez
némi nyugtalanságot keltett bennem, és mivel a helyzet erősen tarthatatlanná
vált, írtam egy elég kemény, szókimondó levelet a főfőorvosnak, amiben számot
vetettem az itt töltött hat hónapról, méltatva az itt átélt csodákat és komoly
kritikát vetve az orvosok kihasználtságáról. Egy hatásvadász retorikai elemmel
zártam soraim, mely szerint, amennyiben nem változik a helyzet, kénytelenek
lesznek megválni tőlem. No a hatás rendesen meglett… Inkább nem részletezem,
milyen volt Thomas, a gőzmozdonnyal a szombati ügyeletem keretében német
nyelven, végtelennek tűnő tárgyalást folytatni,
melyben maradásra próbált inspirálni. De nem az ő meggyőző erejének
köszönhetően maradtam, és nem is az a tény volt a fő tényező, hogy ha elmegyek,
a kórház gyakorlatilag működésképtelenné válik, hanem az az érezés, hogy még
dolgom van itt, ha elmennék, az olyan lenne, mint egy félbehagyott szimfónia,
és a befejezés hiányát egész életemben sínyleném. Így hát még mindig fekete
erdei lakos vagyok. A levelem azonban tényleg beütött, január elején
megismételtük az orvosi krízisintervenciós vacsorát Mathiasnál, azóta sok
javító szándék és kezdeményezés beindult. Ami szerintem igen pompás, az az új
ügyeleti szisztémánk, mely szerint egy hétig egy orvos biztosítja az éjjeli
ügyeletet, cserébe reggel hazamehet, a többiek pedig egész nap ott vannak, így
nincs orvos nélkül hagyott osztály délután, sem ügyelet utáni delíriumos
vizitelés. Ez egy elég emberszerű életritmust teremtett, és a héten már kétszer
is fél hatkor haza tudtam jönni. Teljesen rácsodálkoztam, hogy mennyi mindent
lehet még csinálni, ha az embernek szabad az estéje. Például főztem, soha nem
gondoltam volna, hogy ennek egyszer ennyire fogok örülni. Az egész
Mitarbeiterhaust belengte a fantasztikus, Katuséktól tanult garnélarák
kompozíció illata. Továbbá járok lantórára, ez annyira csodálatos, hogy csak a
rágondolástól is hevesen ver a szívem. Frau Schöner egy elképesztő teremtés, és
teljesen odavan Bartóktól és Kodálytól, meg van győződve, hogy minden magyar
istenadta zenei tehetség. Hát elég nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne nagyon
ábrándítsam ki. De már el tudom játszani a Csitári hegyek alattot, egy Handel
és egy Hayden darabot… ez az én zeneterápiám. Felfedeztem egy remek
unterlegenharti programot, a Wave táncot, ami pedig az én táncterápiám.
Teljesen szabad mozgás az öt zenei ritmust felölelő zenecsokorra, a saccatotól
a revülésig minden gátlást levetkőzve. Meglepően felszabadító ereje van, és
megdöbbentő, amikor az ember ráeszmél, hogy mennyi vízhólyag keletkezett a talpán,
amit a tánc alatt észre sem vett.
