Helló kedveseim!
Ha az ember egy párszáz fős faluban él, és meglehetősen
sokat dolgozik, akkor igen apró dolgok is elegendőek a boldogsághoz. Például
egy szabad vasárnap. Ma arra ébredtem, hogy a szó szoros értelmében a hasamra
süt a Nap. Az évnek az a különös napja van, amikor még mindent hófehér hó borít
(itt a „hófehér” kifejezés még nem került ellentmondásba önmagával, mert itt a
hó tényleg patyolat fehér, nem lucskos,
nem olvad el egyhamar) és ragyogóan süt a nap, olyannyira szikrázik
minden, hogy napszemüveg nélkül kifolyik az ember szeme. A madarak szerenádot
zengnek, és mindenki mosolyog.
Nagy szívfájdalmamra ki kellett hagynom az idei
sítáborozást. Némi kárpótlásként elmentem ma sífutni, ami olyan
élményáradatként szolgált, hogy most teljesen beteljesülve üldögélek a Hüttében
(kertben), és Yonderboytol a Splended Isolationt hallgatva barnulok.
A múlt héten harminc esztendős lettem. Úgy terveztem, hogy
ezen alkalomból, elutazom jó messzire. De mivel itt teljességgel
nélkülözhetetlen vagyok, erre nem volt lehetőség. Így hát itt ültem meg a nagy
évfordulót. A születésnap itt elég nagy becsben van tartva, így bőven kijutott
az ünneplésből. A kollégáim virágos kroasszonnal és kávéval fogadtak reggel,
kaptam egy csodás korallnyakláncot az orvosoktól és egy egész napra a
kávéautómata kulcsát. Fél évre akarták megszerezni nekem, de a kulcs örzője,
Frau Jelkovski úgy vélte, ha egy napnál tovább birtokolnám, csődbe menne a
kórház. De így aznap mindenki a vendégem volt. Reggel az egész kórház énekelt
nekem, kaptam egy óriási virágcsokrot és szinte mindenkitől valami apróságot,
még egypár betegtől is (mert nem titkoltam a dolgot). Mathiasnak mondtam, hogy
az lenne az igazi ajándék, ha végre minden betegemet nyugodtan, közösen
levizitelnénk, ez részben meg is valósult, így nem panaszkodhatom. Este meg egy
ínycsiklandozó vacsorát élveztünk Karinnál, akinek a macskáját Fidesznek hívják.
De a nagy mulatságot szombaton tartottam. Hát ez volt életem legszürreálisabb
bulija. Minden korosztály képviseltette magát, négytől hatvanöt évesig minden
volt. Annamari ideugrott Freiburgból, sütöttünk tortát, és a gyümölcsös
lencsefőzelék után megnyalták minden ujjukat a németek. Mindenféle nyelven énekeltek születésnapi
köszöntőket, megtanulták az uno magyaros játszási módját, Budapest Bárt és Erik Sumot
hallgatattam velük. Ha a kórházat nem is, de a világot mindenképp megváltottuk
azon az estén.
Azóta nagyon élvezem, hogy harminc éves vagyok. Mondjuk pár
évtizede az képzeltem, hogy harmincéves korában már igen meglett felnőtt az
ember. Most már nem képzelem úgy. Most az az új elméletem, hogy akkor válik
felnőtté az ember, ha rájön, hogy a felnövés csak egy illúzió, valójában soha
nem következik be. Node azért megpróbálok harmicéves módjára viselkedni. Például kiállni a jogaimért, és fellépni a
túlkapások ellen. De már van annyi eszem, hogy nem magam égetem Johanna módjára
a máglyán, hanem felbujtom a többieket, és ők adnak hangot a hangot adni
valónak. Így például a jövő héten a főorvosok ügyelnek. Persze azért még van
minek hangot adni.
Van egy új berlini kolléganőnk, szerencsére ő sem tartja
normálisnak a helyzetet, és egyre több ötletet gyúrunk a kórházi munka
fellendítésére vonatkozólag. Kristin elég jófej, és már dolgozott
dzsungelorvosként Gautemalában, és megélt olyat, hogy motorcsónakkal kellett a
macsetával tüdőnszúrt bennszülöttet a legközelebbi kórházba
transzportálni. De ő is sokszor nagyokat néz, hogy mik történnek nálunk. Például a pszichoszomatikusan lebénult
kislány megtanul járni attól az ötlettől, hogy Waldorf iskola kell neki. Vagy
egy huszonöt éves melanómában haldokló fiút és olasz családját elkísérjük ezen
a végső úton, megtanítjuk elengedni azt, akit nem lehet elengedni, és hárfaszó
segíti az átmenetet a másvilágba. A 103
éves alkoholista nénivel pedig pezsgővel koccintunk.
Az új taktikám a telefonos konzíliumokhoz, hogy már az
elején megkérdem, hogy honnan származik az illető kolléga. Ha esetleg magyar
földről, akkor nem is kell németül gagyogni.
Ez az ötletem azután támadt, hogy az éjjel közepén át kellett helyeznem
egy beteget egy intenzív osztályra. Ez elég sok telefonálást igényelt, és
csupán három ügyeletes orvost kellett hozzá felébresztenem. Aki a legjobban
reagált az én hajnali nyögdécselésemre, az egy sebész volt. Miután hosszasan
ecseteltem az egész bonyolult szituációt, és annyiban maradtunk, amennyiben,
akkor nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy honnan csöppentem én oda.
Innentől kezdve magyarul folytattuk a diskurzust. Hát mondanom sem, hogy ez
volt az ügyelet fénypontja.
Amúgy az segíti legyőzni a telefonálgatással szembeni
aggályaimat, hogy abból indulok ki, hogy talán a vonal másik végén is egy
emigráns csücsül. A múltkor például egy ügyeleti kérdés kapcsán egy izraeli
Assistenzarzttal osztottuk meg sorsunk nehézségeit. Biztos neki sincs sok ideje
ismerkedni, mert a végén elhívott randira.
