Spätdienst

Rég jelentkeztem. Ennek oka az idő és energiahiány volt. Most, hogy úgyis be kellett jönnöm pár zárót lediktálni, írok pár sort. Eddigi híradásaim nagyon elragadtatottak voltak, a mostani valószínűleg kevésbé lesz az, mert az elmúlt két hétben nagyon kimerültem. Ezúttal az érem másik oldaláról is írok. Ez pedig a beteg- és munkamennyiség. Az szuper, hogy Németországban a biztosító támogatja az alternatív terápiák, így az antropozófus orvoslást is, de csak részben. Ami azt jelenti, hogy a teljes ellátás érdekében az itt dolgozóknak áldozatot kell hozni, ami leginkább a túlmunkában nyilvánul meg. Ide szívbéli elhivatottságból jön valaki dolgozni, és ha már megtette ezt a lépést, nem riad vissza némi extra feladattól. De hol a határ? Egy antropozófus kórháznak ugyanannyi pénzből kell kigazdálkodnia az extra terápiákat és az antropozófus gyógyszereket, ahogy látom, az orvosok számán spórolnak. A fizetés némivel kevesebb, mint egy normál német kórházban (magyar viszonylatban persze ez is busás, és az otthoni jövő megalapozására elegendő), a túlóra viszont jóval több, amit nem tud a kórház megfizetni. Nehezíti a helyzetet, hogy szinte minden doktornő teherbe esik, és az anyasági apanázst a kórház biztosítja, jelenleg négyen állapotosok, helyettük a többieknek kell dolgozni.

Három főorvos van, ami klassz, és mind szuper ember, de ez megint drága, a többi orvos viszont mind 3 évnél kevesebb tapasztalattal rendelkező fiatal, akikre túl nagy felelősség és kevés kontroll jut. Két hete én vagyok az „osztályvezető” a Station II-on, ami azt jelenti, hogy egy tizenkét ágyas osztályt gardírozok, hetente egyszer van főorvosi vizit, ezen túl persze kérdezhetek, de az időszűke miatt szűkösen. A betegek továbbra is bonyolultak, az instabil anginatól kezdve a perianális tályogon át az „egész testben égő érzés”-ig. A 24 órás EKG, a spirometria elemzése, az ergometria elvégzése, a branül berakás, a kemotarápia beadása mind az osztályos orvos feladata, és ha gyorsan kell egy laboreredmény, jobb ha magad végzed el a vizsgálatot.

Túl vagyok az első két ügyeleten. Az első elég békés volt, csak bennem dúltak nagy harcok, így iszonyat fejfájással csináltam végig. A másodiknál hasonlóan fáradt voltam, és kevésbé volt békés. Egy májpunkció utáni vérzés áthelyezése sebészetre, és egy hisztérikus pneumogén szepszisben lévő nő felvétele (aki mentőautóval 5 órát utazott Münchenből, hogy itt gyógyulhasson, ez az ami magyar szemmel nézve nonszensz). Mivel ultrahangozni nem tudok (ami Magyarországon egy külön szakterület, de itt elvárt a belgyógyásztól), behívtam a háttér ügyeletes főorvost, és ketten már boldogultunk. De mivel ez a két eset természetesen egy időben történt, és annyira egyedül van az ügyeletes, hogy még a laborvizsgálatokat is neki kell végezni, nem tudom, hogy hogy lett volna ez megoldható egyedül. De a főorvos szerencsére jófej volt, és mindnyájan túléltük az éjszakát. Másnap elvileg délben haza lehet menni, tehát nem kell betegfelvételt csinálni, de az osztályt el kell menedzselni, ami hétvége előtt sok elbocsájtást, vagyis zárót jelent, így este 6-kor jutottam haza. Ekkor elolvastam az Ilusmamikámtól kapott levelet, amitől olyan honvágyam támadt, hogy könnyek között aludtam el.

Node a hétvége mindent renbe tesz, és egy nagy alvás után szebben látja az ember a világot.

Tegnap voltunk Revinával és Sandraval (egy új ausztrál doktornő, aki egy hete jött, nagyon örülök neki, mert jófej, és ketten együtt jobban rálátunk a németeknek megszokott, de számunkra meghökkentő túlkapásokra) Baden-Badenben, ami egy sikkes kis ékszerdoboz városka, és voltunk a Frida Khalo kiállításon, ami nagy hatással volt rám. Meg is vettem az életrajzi filmet DVD-n, és este megnéztük, fantasztikus volt. Nagyon sok inspirációt és erőt adott az élete, hogy lehet együttélni a fájdalmakkal, a művészetben kamatoztatni, hogy lehet túlélni a csalódásokat, megőrizni emberi méltóságunkat a legocsmányabb helyzetekben is, mindezt túláradó emberszeretettel és életörömmel.

Ennek jegyében készülök a következő, ügyeletekben és zárókban bővelkedő hétre. Cél több harmónia, struktúra és határvonal, nomeg önfeledt öröm becsempészése.

     

Totenfeier

No most írok valami magasztosat az előző bejegyzést - ami elég nagy idiótizmusról árulkodik – kompenzálandó.

A hétvégén megtörtént az első haláleset a kórhazban.

Herr Fischer élete 87. évében hunyt el, áttétes hasnyálmirigyrákban.

Az egyetlen hasonlósag az eddigi egészségügyi pályafutásom soran tapasztalt halálesetprocedúrával, hogy itt is van Hatpéldányos (HVB (halottvizsgálati bizonyítvány)).

Minden egyéb más.

Fischer urat, miután elhunyt, a növérek szépen lemosták, beolajozták, felöltöztették ünneplőruhába, virágokkal és ásványokkal díszítették fekhelyét, majd a kórház ravatalozó helyiségébe került. Ez egy egyszerűen szép helység, melyet hűtenek. Itt a családtagok bármikor bemehettek hozzá búcsút venni. Hétfőn 11-kor volt a búcsúszertartás, amin a népes család és a kórház azon dolgozói vettek részt, akiknek kapcsolatuk volt Herr Fischerrel. Mivel 3 hetet töltött nálunk, ezért sokan voltunk ilyenek. A halottszertartás az egyetlen olyan esemény, ami előtt mindenki kirakja a zsebéből a telefont és a csipogót, ami amúgy az élet megrontója, (én részemről kettőt is, mert most azt gyakorlom, hogy nálam van az ügyeleti telefon és csipogo, hogy szokjam a sváb Notfall-akcentust a telefonban). Szóval a halál az egyetlen, ami leállítja a mókuskereket. A főorvos mondott egy szép beszédet életről és halálról, majd a kezelőorvos, nővér és egy terapeuta felolvastak ideillő részeket a Bibliából és antró szövegből, a főorvos is elskandált valami nagyon magasztosat, majd egyenként búcsút vettünk a halottól, és részvétet nyilvánítottunk az özvegynek. Nagyon megható volt az egész a gyertyafényben. Csak negyed óra, de mégis egy világmindenség. Azt hiszem, nem idő kérdése, hogy lehet így is csinálni.

Aztán ment mindenki a dolgára.

Latogatas a munkasszallon

A fogkrémestubusban még egy csomó fogrém van, amikor már azt hiszi az ember, hogy üres. Erre akkor jöttem rá, amikor krónikus fogkrémhiány miatt elvágtam a tubust, és még egy hétrevaló adagra leltem. Ilyen hiper recykling akciókra azért van szükség, mert kihívás itt a dolgok beszerzése. Bár Annamariék nekem adták kéznél lévő fogkrémkészletüket, a következő héten sem sikerült bevásárolnom, mert a bolt fél hétig van nyitva (és a heten nem sikerült ezt az alomhatart megcsipnem a kórházban), szombaton meg csak délig és csak Bad Liebenzellben, a szombat délelőtti alvásnal pedig semmi sem lehet fontosabb.

No így megy itt az élet, az ember mérlegli, hogy igazán mire van szüksége, és ha az megvan, akkor nagyon boldog tud lenni akár egy kis fogkrémmel is.

A következő kis történet is jól szemlélteli világtól való elzártságomat.

Szombaton útra kerekedtem Karlsruhéba, hogy kicsit világot lássak, és beszerezzek pár dolgot. Csak egy óra vonattal. Gondoltam az semmi. Igen ám, de azt elbagatellizáltam, hogy Bad Liebenzellből vég vissza kell jutnom Unterlegenhartba. Az utolsó busz nyolckor ment fel. Én tízkor értem vissza. Gondtoltam, nem gond, majd felgyaloglok. Igen ám, de esett, és nagyon sötét volt, így az erdőn átkelni kicsit Blair wicht projectes volt, ezért visszafordultam, hogy akkor majd megyek taxival. Igen, ahogy móricka elképzeli. A taxi 3 oran belül tudott volna csak jönni. Ekkor az esőben magyar szóra lettem figyelmes. Két marcona fickó magyarul káromkodott. Nagyon megörültem nekik. Egy elég szürrealisztikus találkozás vette kezdetét. Magyar és félmagyar építkezési vállalkozók és a legénységük plusz 10 üveg sör. Megörülve az orvosnak igazi hipochonderként az összes testi és lelki problémájukat megosztották velem, mondhatni többet a kelleténél (ezentul kertesznek kell magam kiadnom). A magyar szolidaritás jegyében felajánlották, hogy alhatok a munkásszállójukon (mint az Ica a Cseh Tamás dalban, (szerencsere nem a negyediken laktak)), mivel jobb megoldást nem láttam, így tettem. Na most, említették, hogy horkolnak, de az egy elég eufemisztikus kifejezés arra a hangjelenségre, amelyben részem volt. Egy vágóhídra vonszolt malac halálsikolya légkalapács kísérettel kellemes szonáta ahhoz képest. Na hát elég gyorsan felmértem, hogy ezt nem fogom kibírni, ezért éjjel kettőkor hazaindultam. Egy órás erdei borotkálás után az esőben fel kellett adnom a küzdelmet az út megtalálásáért (közben mondjuk megrázott az erdei kecskék kerítésében lévő áram meg egy sziklában megbotolva nagyot tanyáltam), és szégyen-szemre visszamentem a szállóra. Ekkor már olyan fáradt voltam, hogy a horkolás sem izgatott. Természetesen hajnalban sem ment busz, ezért egy hangulatos reggeli séta még várt rám a hegyre. Amikor végre ágybakerültem, megfogadtam, hogy egy jóideig nem hagyom el kis falumat.

Illetve szüsegem lesz egy automobilra...