Jahreszeiten

Meg egyaltalan nem tertem magamhoz a racsodalkozasbol, hogy milyen csodaszep itt az ösz, amikor hirtelen leesett az elsö ho, de annyira, hogy tegnap egesz nap dölt a pehely Holle anyo parnajabol.
Elöször mindenkepp irok az öszi pomparol, mert ez feltetlen emlitest erdemel.
Eddigi eletem varoslakokent eltem, ezert soha nem volt modom, ennyire testközelböl szemlelni a termeszet valtozasait. A julius friss volt, a sok esö a növenyzetet meg bujabba tette, az augusztus napos es illatos, szeptember hol hüvös, hol langyos, oktober varazslatos. Nekem eddig sz öszhöz mindig valami melankolia tarsult, bucsu a nyari kiülesektöl, a szandaltol es a napszemüvegtöl, de itt most egy uj vizsony erett meg bennem. Talan a gyermekkori kirandulasok kapcsan ereztem ezt a racsodalkozast, hogy milyen szep tud lenni a vilag. Az erdö a szinvilag minden arnyalatat felsorakoztatja, olyan eles vörösek es sargak villannak fel egymas mellett, hogy az ember nem tudja rola levenni a szemet. Es hogy a barna is ennyire szep tud lenni, azt soha nem gondoltam volna. A kertek alatt, a hazunk mögött van egy nagyon szep erdöresz, a fak lombja a barna legmelyebb es legkülönbözöbb arnyalataiban pompazik, es melyseges eröt es nyugalmat araszt. Mult szombaton igazi indian nyar hangulat volt, mesebeli szinek, illatok, a lemenö nap melege polora vetköztette a kirandulokat. Egy napfelkelte olyan szep volt, hogy a korhaz elötti mezönel (amit a fenykep abrazol) a földbe gyökerezett a labam, harom masik jarokelövel annyira csodaltuk a latvanyt, hogy vegül jol elkestem.
Es erre most minden feher, ami egy teljesen uj elmenyt hozott magaval. Az atmenet annyi volt, hogy ket napig minden ködbe borult. Ezt a ho dolgot meg nem tudtam kielvezni, mert csak a korhazbol szemlelhettem a dolgot, de letudtam a szombati ügyeletet. Most irany az erdö, igaz teli szerkot meg be kene szereznem, pl. kesztyüt, hogy tudjak hoembert csinalni.
Amugy mar csak 3 munkanap, es szabadsag. November 5 es 18 között Budapesten vagyok.

Jelentés a gyógyítás harcmezejéről

Talán még soha nem dolgoztam még annyit mint ezen a héten. Még  most is csak ámulok, és úgy tekintek magamra, mint a gyógyítás oltárán égő áldozatra. Jobban szemügyre véve a dolgot, égi gondviselés kellett ehhez a küzdelemhez. Mert harc volt ez a testi és lelki csapások csataterén az emberi teljesítőképesség határán lavírozva.

Patetikus bevezetőm célja, hogy érzékeltessem azt a fura lelkiállapotot, mely most bennem lakozik. A kiüresedett kimerültség, az elvégzett munka öröme és a teherbírásomon való megilletődés kombinációja ez. Ennek kompenzálása végett ma csak a vegetatív funkcióim elvégzése céljából hagytam el fekhelyem.

Hogy konkrétumokkal is szolgáljak, elmondom, hogy keddre Klaus is megbetegedett. Ez amolyan utolsó döfésként hasított kis gyógyító osztagunk szívébe. A teljes létszámmal is csak túlórával ellátható betegsereg három orvos híján igen sok sebből vérzett, és megvalósíthatatlan feladatként meredt ránk. Az esélytelenek nyugalmával láttunk munkához. A főorvosi tisztek Mihály kardját az oldalukra csatolva vették át az orvos nélkül maradt osztályok védelmezését. A hiányos ügyeleti sort az Assistenzarztok gyalogosai töltötték ki, ebben igen nagy szerepet vállalva, a Station II harcosa, Szidónia tizedes. Túl szépnek tűnt, hogy két hétig ne ügyeljek, és mielőtt hiányozni kezdett volna a kórházi paplan melege, nyakamba szakadt a szerdai este oltalmazása. Ezzel együtt a csütörtöki ámokfutás a kórházi csatatéren.

A most következő rész, csak erősebb idegzetűeknek ajánlott! Az emberi testen ejtett lyukaim száma jelentősen kibővült a héten, nemcsak mennyiségileg (ami a behelyezett branülök, vagy ahogy itt hívják, viggo (ezt a nevet nem tudom, hogy érdemelte ki, mindenesetre a hangzása valami jóval barátságosabb dolgot sejtet) számát illeti) hanem a testtájak tekintetében is. Annak az embernek, akit már vagy 10-szer hasba szúrtam, hogy irdatlan mennyiségű testnedvet leeresszek belőle, majd pitypang és ólom kivonatot fecskendezzek bele, a héten a hugyhólyagját is át kellett fúrjuk, hogy a vizelete a hasán keresztül távozhasson. A modern orvoslás igen középkori kuruzslásként hangzik. 

Kórházunk profilját elég fantáziátlanul akut általános belgyógyászatként jelölték meg, ami valójában sebészeti, urológiai, pszichiátriai, gégészeti, reumatológiai, ortopédiai elemekkel is bír, amolyan dzsungelispotály, csak nem őserdő vesz minket körül, hanem kontinentális. Tehát 33 óra dzsungelharc után harctéri sebesültként eltámolyogtam a főfővezérnél rendezett tábori torra. Hát ezt nehéz szavakba önteni. Én annyira megilletődtem, hogy inamba szállt minden előtte összeeszkábált bátorságom, mellyel kollégáimat sorsunk érdekében a közös szólásra biztattam. Egy nagyon kellemes ősantropozófus otthonban vendégeskedtünk, ami fényűzőnek nem nevezhető, de árad belőle a szellemi úton járás illata. Minden bútor a betegeitől származik, azt nem értettem pontosan, hogy ajándékba vagy örökségül kapta. Ott volt a kórházat 1970-ben újra megnyitó, most 80-90 éves hiperszofisztikált orvosbácsi és euritmista felesége, akik arról meséltek, hogy milyen volt a kezdet, két orvossal és két nővérrel, hogy a náci egészségügyi törvények tudattalanul hogy tették lehetővé, hogy az akkori antropozófus orvosok megvehessék a még szanatóriumként működő intézményt, és hogy az Eduso kávégyár örököse, mennyi adománnyal tette lehetővé, hogy a kórház működhessen. Most már tudom, hogy ki az az ősöreg nénike, aki minden nap a kórházban ebédel. Majd a mostani főorvos anekdotázott a kórházban pusztító homokviharról, és arról, hogy milyen volt, amikor valami nyest beköltözött a kórházba, meg valami másik állat is egyszer, amiről valamilyen kártevők (a német szókincsem nem terjed ki az állatvilágra) ráragadtak a kórházra, amit igen drága és fáradtságos volt kipucoltatni. Szó volt arról is, hogy a mostani világ mely irányba halad, hogy jött rá egy new yorki sebész, hogy a gyógyíthatatlan szarkómás betegek meggyógyultak, ha Streptococcus (amúgy Koch által küldött) baktériumoldatot fecskendez beléjük, amitől 4 hétig lázasak lettek, és hogy ez azóta is be van tiltva, pedig nincs jobb módszer. Dr. B. aki olyan mint egy két lábon járó lexikon (Schulmedizin, antro orvoslás, művészet és egyéb tereken is) elmondta, hogy egy négyfős német onkológus orvosi praxis gyógyszerkerete (kemó, antitest, növekedési faktor...) alig kerül többe, mint az egész Németországba fogyó fagyöngykészímények finanszírozása, amit az utóbbi évben már csak bizonyos esetekben támogat a betegbiztosítás. Szóval egy igen magasztos csevej kerekedett, és már kezdtem tűkön ülni, hogy a nagy magasztosságban nem lesz módunk arra a tárgyra térni, ami mindnyájunk szívét nyomja. Olyan volt, mint egy ünnepi családi vacsora, ahol senki nem meri elrontani az idillt, hogy közölje, sületlen a hús. A kaja amúgy pompás volt. Én alkoholmentes sörrel próbáltam gátlásaimnak gátat szabni, de végül Jan terelte túlhajszoltságunkra a szót. És itt egy igen őszinte, harctársi vallomássor vette kezdetét, Dr. S. elmondta, hogy ez a mostani felállás szerinte sem tartható, és mindannyian a határunkhoz érkeztünk. Az ötleteinket kérte, hogy javíthatnánk a helyzeten. Én kerek perec megmondtam, hogy szerintem legalább még két kisorvos és egy vagy két nagyorvos kéne. Ennek egyrészt anyagi okai vannak (mert egy orvos pl. két ritmikus masszőrrel ér fel finanszírozásilag, és összesen három masszőrünk van) másrészt nagyon nehéz Németországban szakorvost találni, pláne olyat aki egyszerre ért az osztályvezetéshez, az ultrahanghoz, a röntgenhez, az endoszkópiához, a szúrkálásokhoz és az antropoófiához. Szumma szummárom, sokminden elhangzott, a megoldás nyilván nem született meg, de legalább beszéltünk róla, és most méginkább egy csónakban evezünk, illetve merjük ki belőle felváltva a vizet. Én igen módosult tudatállapotba kerültem (inkább a kialvatlanságtól,mint a sörtől), és a jelentősen éjszakába nyúló eljövetelkor Dr. S. nyakába borultam, aki ezt jószívvel vette, és egy puszit nyomott az orcámra. 

Ez a bajtársi gesztus erőt adott a kihívásokban és ügyeletben bővelkedő elkövetkező naphoz, amit azt hiszem eme szellemi töltet nélkül nem éltem volna túl.

Szidi a rengetegben

Nógatásotok hatására összeszedem magam, és adok némi életjelet.

Annyi minden történt azóta, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy megemlítem, hogy milyen jó billentyűzeten jártatni ujjaimat, pláne magyar ékezettel. Ettől teljesen elszoktam, mert végre nem kell a kórházban mindent a gépbe pötyögni. Azt hiszem az itteni túlélésem erősen megkérdőjeleződne, ha mindent úgy le kéne gépelni, mint otthon. A német titkárnők nélkül tutin kirúgtak volna már, de hála eme túl könnyen megszokható áldásnak, fogom a sancho pansammá avandzsált (ez a szóösszetétel kihívás volt a javából) diktafonom, és irdatlan hablatyot hordok össze a páciens pályafutásáról, amit a kórház tündérei lefordítanak németre, és gépre vetik. Mondjuk áldásos az eredményt utána átolvasni, hogy a losatran ne legyen loperamid.

Járok jógára, ami régebben nem tűnt volna olyan nagy számnak, de most egy párszáz fős faluban lakva megbecsülendő. Elég nívós, az egyik kedvenc ápolóm tartja, aki őszintén járja az antropozófus iskolázási utat. Amúgy mókás, miközben majd kiszakad a medencecsontom erősen a szívcsakrára kell összpontosítani. A német mantrákat ált. nem értem, de minduntalan megfogadom, hogy utánanézek (mint ahogy a hétvégi németpallírozást is) amit aztán soha nem teszek meg. A német nyelvtudásom beállt egy túlélési szintre, és fejébe vette, hogy nem mozdul innen, félve, hogy az esetleges előrehaladás a visszaesés kockázatát rejtené magában.

Azon az állásponton vagyok, hogy amit nem értek, az biztos nem olyan fontos. No mielőtt megbotránkoztok, hozzáteszem, hogy azt hiszem, hogy kialakul egy érzék, aminek segítségével ráérez a nyelvet híjával beszélő, hogy mikor van szó érdemi dologról, és mikor működhet az agy stand by üzemmódban, mikor kell visszakérdezni, hogy akkor most véres volt a kaki vagy sem, és mikor kell hagyni a sváb panaszt (nem paraszt) áradni.

Hogy mit csinálok péntek esténként? Egy mozi, netán egy mulatság? Áh, badarság. Sokkal elvontabb programban volt legutóbb részem. Egy ősantropozófus bácsi pseudomixoma peritonei-vel megáldott hasából csapoltam a mézszerű folyadékot. Eme tevékenység legalább 1,5 órát vesz igénybe. Ez a drága ember már 5 éve növeszti a pocakját egy rosszindulatú daganattal, és csodák csodájára még él, pedig csak fagyöngykezelést fogadott el, viszont a hasa (és minden ami alatta van) fenomenális. Na most ezt a sokéves macskamézet kell nekem onnan eltávolítani, ami igen kiadós fizikai munka. Cserébe mélyantropozófiáról, asztrológiáról, Ita Wegman inkarnációiról mesél nekem.

Az hogy ilyen furmányos esze járással kanyarítom soraimat, annak köszönhető, hogy Ábel szegődött kísérőmül ebben a rengeteg (munkában). Egyre több párhuzamot vélek felfedezni sorsunkban. Pl. pont Mihály-napkor kezdtem el olvasni, amikor is kezdetét veszi a havasi kaland. Majd leszáll a köd, minden nyirkos és hideg, ekkor Ábel is egy kicsit elszontyolodik.  Azért puskám az még nincsen, sem Bolha kutyám, de jó kis német képregényeim igen.

Ha már szóba került, szólok pár szót az itteni Mihály ünnepkörről. Egy nagyszabású dolgozói gurmand reggelivel nyitottuk a Mihály-szezont, majd volt mindenféle előadás és koncert. Mihály nap szombatra esett, amikor is megesett az első 24 órás hétvégi ügyeletem, így aznap kimaradtam a jóból, de azóta is minden nap egy Michael énekkel nyitjuk a napot.

Mihályi bátorságra és erőre éppenséggel van szükség bővel. Nehéz idők járnak a kórházban. A hideg beköszöntével betegek vannak bőven, sajnos az orvosok között is, így a leterheltség megsokszorozódott. Vannak napok, amikhez tényleg égi segítség kell, hogy rendben véget érjenek. Ilyen volt pl. a tegnap. Sandra a múlt héten kibicsakította a lábát (lépcsőn zárójelentést olvasni veszélyes és kerülendő), szombaton én vittem Calwba ortopédiára (ami megint egy kaland volt a kórházi félteherautóval), ahol min. egy hétre eltiltották a munkától. Christina hétfőn reggel betelefonált, hogy beteg, az egyik főorvos házon kívül volt. Jött egy új kolléga, akit be kellett tanítani és 15 felvevendő beteg, ill. egy erős fájdalom a fejembe. De mindnyájan túléltük.

Mint láthatjátok a munkamennyiség nem apadt, ezért kríziskonzíliumot hívtunk össze az kis orvosokkal. Számba vettük azokat a sarkalatos pontokat, amik megakadályozzák a gördülékeny munkavégzésünket, és konstruktív ötletekkel próbáltunk előállni. Nem mondom, hogy feltaláltuk a spanyol viaszt, de legalább az összetartás csírája kifakadt. Ez két hete történt, azóta keressük az időt és a bátorságot, hogy a csomagot a főorvosok felé prezentáljuk. Most csütörtökön talán adódik alkalom, a főfőorvos meghívott minket magához egy kötetlen vacsira, kíváncsian várom. Amúgy ez a főorvos egy varázsló, amikor előadást tart, az olyan mint egy szimfónia, ebből kifolyólag nem nagyon értem. De türelmesen várom, hogy nyelvtudásom eljusson az ehhez kellő szintre.