Angyalbőrben

Advent első vasárnapja éppen megfelelő alkalom a híradásra. Bizony rendesen visszacsöppentem a fekete erdei télbe. Persze nem sok időm volt az irdatlan kontrasztot ecsetelgetni magamban, mert a munka pörgő örökmozgójára hamar fel kellett kapaszkodnom.

A visszaút pompás volt, és megosztom veletek az út tapasztalatát, miszerint a germanwings-szel ingyen lehet sífelszerelést szállítani, ami azért is meglepő, mert még egy kis táska becsekkolása is 20 euroba kerül. Az már a magyar ember fifikája, hogy igazándiból bármit lehet így szállítani egy sízsákban, no én persze tényleg a sífutó felszerelésemet transzportáltam benne ide, hogy kedvemre hódolhassak a természet nyújtotta téli sportoknak. Mivel mára már kiadós mennyiségű hó összegyűlt, ezért jövő héten neki is vághatok az erdei rengetegnek. Ehhez valószínűleg a Józseftől kapott fantasztikus fejlámpát kell igénybe vennem (amit eddig a rossz fényviszonyok javítása érdekében az ágyban olvasáshoz használtam), mert a Nap egyre kurtább munkaidőben tündököl  az égen, de hagyjuk meg, hogy akkor azért kitesz magáért.

Ami a kórházi ügyködésemet illeti, távollétem alatt jól kitalálták, hogy a legnehezebb, vagyis a Station 4-en folytassam küldetésem. Kihívást szagolva a helyzetben, nem ellenkeztem. Itt található a híres-hírhedt Zimmer 42, ami egy u.n. Intermedier Care Unit, amolyan félintenzív örző, ahova a kritikusabb betegek kerülnek. Egy ilyen részleg végül is megnyugtató, hogy van, de még megnyugtatóbb lenne, ha úgy lenne, hogy én nem én őrzöm, ill. hogy onnan adott esetben a megfelelő sebészeti vagy intenzív osztályra át lehessen gyorsan csúsztatni a lefelé csúszó betegeket, de hát ilyen csak fél órányira van. Hogy mennyire lazán érzem eme szoba közelében magam, azt jól tükrözi a mai ügyeletben látott álmom, amiben hosszas keresgélés után sem találtam a maszkot az Ambu-ballonhoz, így végül megfulladt egy beteg, vagy nem is, valami csoda folytán mégis túlélte. De általában ilyen csodák szükségesek az én életben maradásomhoz is ezen az osztályon. Persze nem lehet olyan rossz a helyzet, ha van idő szunyókálásra az ügyeletben.

Az adventi ünnepkört errefelé elég komolyan veszik, mindenki csillagokat hajtogat ezüstpapírból, gyertyafényben úszik a Mitarbeiterhaus, erdei moha, tobozok díszítik a kórház folyosóit, minden kórterem ablakán dísz tündököl. Olyan óriási adventi koszorú van az aulában, hogy még a Bazilika is megirigyelné. Ma reggel a kórház színpadán előadásra került egy misztériumdráma, a kórház idősebb dolgozói és a falu ős antropozófusai szerepeltek benne. Aki tudja, hogy mi egy ilyen misztériumdráma, annak nem kell, aki meg nem tudja, annak meg úgysem tudom elmesélni, hogy mit láttam. Csak annyit említenék meg, hogy nagyon elbűvölő volt látni S. főorvost egy lila-ciklámen selyemruhában, igen érdekes fejdísszel a fején nagy áhítattal mondani a földön túli szöveget.

Én is eleget tettem adventnyitó kötelességemnek. Nem tudom, hogy ki mondhatja el magáról, hogy volt már igazi angyal, de én ezennel beléptem a tiszteletbeli angyalok sorába. Legalábbis huszonöt kisgyermek vélte ma ezt rólam. Megvallom őszintén, elég klassz dolog angyalnak lenni, persze egyúttal nagyon fárasztó is és persze felelősségteli.

Nohát az úgy volt, hogy felkértek az adventi gyertyaünnep angyalszerepére. Waldorfosok ismerik ezt a szép hagyományt, hogy egy fenyőspirálba sétálnak be a gyermekek egy almába helyezett gyertyával, amit a nagy belső lángról meggyújtanak, majd a spirálban elhelyezik. Így a végén egy csodás almás- fényes fenyőspirál keletkezik.  De hogy minden rendben zajljon, szükség van egy angyalra, aki egyengeti a gyermekek útját, esetleg tüzet olt. Meg kell valljam, hogy ezen nehezen elrontható feladat előtt szaporábban vert a szívem, mint a töri érettségi előtt. A dolgot nehezítette, hogy náthás vagyok, és nem tudtam, hogy az angyalszereppel mennyire egyeztethető össze az orrfújás, végül arra jutottam, hogy semennyire, így angyaltársaihoz imádkoztam, hogy állítsák el orrom folyását, ami elég jól be is jött. Fantasztikus hárfajáték és énekszó kíséretében vonultam be a színpadra, megint csak az égiek segedelme kellett, hogy ne essek hasra a hosszú fehér selyemruhában. Majd kezdetét vette angyali kíséretem. Meghagyták, hogy nagyon lassan menjek, ami nem is esett volna nehezemre, ha az első gyerkőc nem ezerrel iramodott volna neki a dolognak. Én amennyire tőlem tellett próbáltam olyan kecsesen lépkedni, ami egy angyaltól elvárt, és közben azon morfondíroztam, hogy ezek a gyerkőcök nem tudják, hogy egy angyal nem tud rohangálni. De azért vigyázó szemeim messziről is óvták a kis ördögfiókákat, és közben irtó áhítatosnak igyekeztem tűnni. Egy lurkó nagyon próbára tette angyali lélekjelenlétem, mert a spirál helyett átszökkent a fenyőágakon, én meg nem győztem utána kecseskedni, de végül nem gyújtott fel semmit. Az esemény izgalmi csúcspontja az volt, amikor egy igen aprócska fényvivő kísérete közben lángra lobbant a toalettem. Szerencsére egy bátor apuka megfékezte a katasztrófát, én meg mintha ez egy mindennapos történés lenne angyali praxisomban, folytattam a terelgetést. Amikor a kritikus tömeget elérte az orrtartalmam, akkor épp elfogytak a gyerkőcök.

Átéltem, hogy milyen nehéz dolga lehet az örzőangyalnak, aki a legjobbat akarja őrzöttjének, de mindezt úgy kell végrehajtania, hogy közben nem is érhet hozzá, és általában tudomás sincs a létezéséről.

A bizonyíték arra, hogy milyen jó munkát végeztem, az egyik poronty áhitatos megnyilvánulása, mely szerint az esemény utáni hazamenetelkor felkiáltott az égre mutatván, hogy ott repül az angyal. Ezt persze csak elmondásból tudom, mert inkognitómat megőrzendő tényleg az ablakon keresztül repültem haza.

Jahreszeiten

Meg egyaltalan nem tertem magamhoz a racsodalkozasbol, hogy milyen csodaszep itt az ösz, amikor hirtelen leesett az elsö ho, de annyira, hogy tegnap egesz nap dölt a pehely Holle anyo parnajabol.
Elöször mindenkepp irok az öszi pomparol, mert ez feltetlen emlitest erdemel.
Eddigi eletem varoslakokent eltem, ezert soha nem volt modom, ennyire testközelböl szemlelni a termeszet valtozasait. A julius friss volt, a sok esö a növenyzetet meg bujabba tette, az augusztus napos es illatos, szeptember hol hüvös, hol langyos, oktober varazslatos. Nekem eddig sz öszhöz mindig valami melankolia tarsult, bucsu a nyari kiülesektöl, a szandaltol es a napszemüvegtöl, de itt most egy uj vizsony erett meg bennem. Talan a gyermekkori kirandulasok kapcsan ereztem ezt a racsodalkozast, hogy milyen szep tud lenni a vilag. Az erdö a szinvilag minden arnyalatat felsorakoztatja, olyan eles vörösek es sargak villannak fel egymas mellett, hogy az ember nem tudja rola levenni a szemet. Es hogy a barna is ennyire szep tud lenni, azt soha nem gondoltam volna. A kertek alatt, a hazunk mögött van egy nagyon szep erdöresz, a fak lombja a barna legmelyebb es legkülönbözöbb arnyalataiban pompazik, es melyseges eröt es nyugalmat araszt. Mult szombaton igazi indian nyar hangulat volt, mesebeli szinek, illatok, a lemenö nap melege polora vetköztette a kirandulokat. Egy napfelkelte olyan szep volt, hogy a korhaz elötti mezönel (amit a fenykep abrazol) a földbe gyökerezett a labam, harom masik jarokelövel annyira csodaltuk a latvanyt, hogy vegül jol elkestem.
Es erre most minden feher, ami egy teljesen uj elmenyt hozott magaval. Az atmenet annyi volt, hogy ket napig minden ködbe borult. Ezt a ho dolgot meg nem tudtam kielvezni, mert csak a korhazbol szemlelhettem a dolgot, de letudtam a szombati ügyeletet. Most irany az erdö, igaz teli szerkot meg be kene szereznem, pl. kesztyüt, hogy tudjak hoembert csinalni.
Amugy mar csak 3 munkanap, es szabadsag. November 5 es 18 között Budapesten vagyok.

Jelentés a gyógyítás harcmezejéről

Talán még soha nem dolgoztam még annyit mint ezen a héten. Még  most is csak ámulok, és úgy tekintek magamra, mint a gyógyítás oltárán égő áldozatra. Jobban szemügyre véve a dolgot, égi gondviselés kellett ehhez a küzdelemhez. Mert harc volt ez a testi és lelki csapások csataterén az emberi teljesítőképesség határán lavírozva.

Patetikus bevezetőm célja, hogy érzékeltessem azt a fura lelkiállapotot, mely most bennem lakozik. A kiüresedett kimerültség, az elvégzett munka öröme és a teherbírásomon való megilletődés kombinációja ez. Ennek kompenzálása végett ma csak a vegetatív funkcióim elvégzése céljából hagytam el fekhelyem.

Hogy konkrétumokkal is szolgáljak, elmondom, hogy keddre Klaus is megbetegedett. Ez amolyan utolsó döfésként hasított kis gyógyító osztagunk szívébe. A teljes létszámmal is csak túlórával ellátható betegsereg három orvos híján igen sok sebből vérzett, és megvalósíthatatlan feladatként meredt ránk. Az esélytelenek nyugalmával láttunk munkához. A főorvosi tisztek Mihály kardját az oldalukra csatolva vették át az orvos nélkül maradt osztályok védelmezését. A hiányos ügyeleti sort az Assistenzarztok gyalogosai töltötték ki, ebben igen nagy szerepet vállalva, a Station II harcosa, Szidónia tizedes. Túl szépnek tűnt, hogy két hétig ne ügyeljek, és mielőtt hiányozni kezdett volna a kórházi paplan melege, nyakamba szakadt a szerdai este oltalmazása. Ezzel együtt a csütörtöki ámokfutás a kórházi csatatéren.

A most következő rész, csak erősebb idegzetűeknek ajánlott! Az emberi testen ejtett lyukaim száma jelentősen kibővült a héten, nemcsak mennyiségileg (ami a behelyezett branülök, vagy ahogy itt hívják, viggo (ezt a nevet nem tudom, hogy érdemelte ki, mindenesetre a hangzása valami jóval barátságosabb dolgot sejtet) számát illeti) hanem a testtájak tekintetében is. Annak az embernek, akit már vagy 10-szer hasba szúrtam, hogy irdatlan mennyiségű testnedvet leeresszek belőle, majd pitypang és ólom kivonatot fecskendezzek bele, a héten a hugyhólyagját is át kellett fúrjuk, hogy a vizelete a hasán keresztül távozhasson. A modern orvoslás igen középkori kuruzslásként hangzik. 

Kórházunk profilját elég fantáziátlanul akut általános belgyógyászatként jelölték meg, ami valójában sebészeti, urológiai, pszichiátriai, gégészeti, reumatológiai, ortopédiai elemekkel is bír, amolyan dzsungelispotály, csak nem őserdő vesz minket körül, hanem kontinentális. Tehát 33 óra dzsungelharc után harctéri sebesültként eltámolyogtam a főfővezérnél rendezett tábori torra. Hát ezt nehéz szavakba önteni. Én annyira megilletődtem, hogy inamba szállt minden előtte összeeszkábált bátorságom, mellyel kollégáimat sorsunk érdekében a közös szólásra biztattam. Egy nagyon kellemes ősantropozófus otthonban vendégeskedtünk, ami fényűzőnek nem nevezhető, de árad belőle a szellemi úton járás illata. Minden bútor a betegeitől származik, azt nem értettem pontosan, hogy ajándékba vagy örökségül kapta. Ott volt a kórházat 1970-ben újra megnyitó, most 80-90 éves hiperszofisztikált orvosbácsi és euritmista felesége, akik arról meséltek, hogy milyen volt a kezdet, két orvossal és két nővérrel, hogy a náci egészségügyi törvények tudattalanul hogy tették lehetővé, hogy az akkori antropozófus orvosok megvehessék a még szanatóriumként működő intézményt, és hogy az Eduso kávégyár örököse, mennyi adománnyal tette lehetővé, hogy a kórház működhessen. Most már tudom, hogy ki az az ősöreg nénike, aki minden nap a kórházban ebédel. Majd a mostani főorvos anekdotázott a kórházban pusztító homokviharról, és arról, hogy milyen volt, amikor valami nyest beköltözött a kórházba, meg valami másik állat is egyszer, amiről valamilyen kártevők (a német szókincsem nem terjed ki az állatvilágra) ráragadtak a kórházra, amit igen drága és fáradtságos volt kipucoltatni. Szó volt arról is, hogy a mostani világ mely irányba halad, hogy jött rá egy new yorki sebész, hogy a gyógyíthatatlan szarkómás betegek meggyógyultak, ha Streptococcus (amúgy Koch által küldött) baktériumoldatot fecskendez beléjük, amitől 4 hétig lázasak lettek, és hogy ez azóta is be van tiltva, pedig nincs jobb módszer. Dr. B. aki olyan mint egy két lábon járó lexikon (Schulmedizin, antro orvoslás, művészet és egyéb tereken is) elmondta, hogy egy négyfős német onkológus orvosi praxis gyógyszerkerete (kemó, antitest, növekedési faktor...) alig kerül többe, mint az egész Németországba fogyó fagyöngykészímények finanszírozása, amit az utóbbi évben már csak bizonyos esetekben támogat a betegbiztosítás. Szóval egy igen magasztos csevej kerekedett, és már kezdtem tűkön ülni, hogy a nagy magasztosságban nem lesz módunk arra a tárgyra térni, ami mindnyájunk szívét nyomja. Olyan volt, mint egy ünnepi családi vacsora, ahol senki nem meri elrontani az idillt, hogy közölje, sületlen a hús. A kaja amúgy pompás volt. Én alkoholmentes sörrel próbáltam gátlásaimnak gátat szabni, de végül Jan terelte túlhajszoltságunkra a szót. És itt egy igen őszinte, harctársi vallomássor vette kezdetét, Dr. S. elmondta, hogy ez a mostani felállás szerinte sem tartható, és mindannyian a határunkhoz érkeztünk. Az ötleteinket kérte, hogy javíthatnánk a helyzeten. Én kerek perec megmondtam, hogy szerintem legalább még két kisorvos és egy vagy két nagyorvos kéne. Ennek egyrészt anyagi okai vannak (mert egy orvos pl. két ritmikus masszőrrel ér fel finanszírozásilag, és összesen három masszőrünk van) másrészt nagyon nehéz Németországban szakorvost találni, pláne olyat aki egyszerre ért az osztályvezetéshez, az ultrahanghoz, a röntgenhez, az endoszkópiához, a szúrkálásokhoz és az antropoófiához. Szumma szummárom, sokminden elhangzott, a megoldás nyilván nem született meg, de legalább beszéltünk róla, és most méginkább egy csónakban evezünk, illetve merjük ki belőle felváltva a vizet. Én igen módosult tudatállapotba kerültem (inkább a kialvatlanságtól,mint a sörtől), és a jelentősen éjszakába nyúló eljövetelkor Dr. S. nyakába borultam, aki ezt jószívvel vette, és egy puszit nyomott az orcámra. 

Ez a bajtársi gesztus erőt adott a kihívásokban és ügyeletben bővelkedő elkövetkező naphoz, amit azt hiszem eme szellemi töltet nélkül nem éltem volna túl.

Szidi a rengetegben

Nógatásotok hatására összeszedem magam, és adok némi életjelet.

Annyi minden történt azóta, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy megemlítem, hogy milyen jó billentyűzeten jártatni ujjaimat, pláne magyar ékezettel. Ettől teljesen elszoktam, mert végre nem kell a kórházban mindent a gépbe pötyögni. Azt hiszem az itteni túlélésem erősen megkérdőjeleződne, ha mindent úgy le kéne gépelni, mint otthon. A német titkárnők nélkül tutin kirúgtak volna már, de hála eme túl könnyen megszokható áldásnak, fogom a sancho pansammá avandzsált (ez a szóösszetétel kihívás volt a javából) diktafonom, és irdatlan hablatyot hordok össze a páciens pályafutásáról, amit a kórház tündérei lefordítanak németre, és gépre vetik. Mondjuk áldásos az eredményt utána átolvasni, hogy a losatran ne legyen loperamid.

Járok jógára, ami régebben nem tűnt volna olyan nagy számnak, de most egy párszáz fős faluban lakva megbecsülendő. Elég nívós, az egyik kedvenc ápolóm tartja, aki őszintén járja az antropozófus iskolázási utat. Amúgy mókás, miközben majd kiszakad a medencecsontom erősen a szívcsakrára kell összpontosítani. A német mantrákat ált. nem értem, de minduntalan megfogadom, hogy utánanézek (mint ahogy a hétvégi németpallírozást is) amit aztán soha nem teszek meg. A német nyelvtudásom beállt egy túlélési szintre, és fejébe vette, hogy nem mozdul innen, félve, hogy az esetleges előrehaladás a visszaesés kockázatát rejtené magában.

Azon az állásponton vagyok, hogy amit nem értek, az biztos nem olyan fontos. No mielőtt megbotránkoztok, hozzáteszem, hogy azt hiszem, hogy kialakul egy érzék, aminek segítségével ráérez a nyelvet híjával beszélő, hogy mikor van szó érdemi dologról, és mikor működhet az agy stand by üzemmódban, mikor kell visszakérdezni, hogy akkor most véres volt a kaki vagy sem, és mikor kell hagyni a sváb panaszt (nem paraszt) áradni.

Hogy mit csinálok péntek esténként? Egy mozi, netán egy mulatság? Áh, badarság. Sokkal elvontabb programban volt legutóbb részem. Egy ősantropozófus bácsi pseudomixoma peritonei-vel megáldott hasából csapoltam a mézszerű folyadékot. Eme tevékenység legalább 1,5 órát vesz igénybe. Ez a drága ember már 5 éve növeszti a pocakját egy rosszindulatú daganattal, és csodák csodájára még él, pedig csak fagyöngykezelést fogadott el, viszont a hasa (és minden ami alatta van) fenomenális. Na most ezt a sokéves macskamézet kell nekem onnan eltávolítani, ami igen kiadós fizikai munka. Cserébe mélyantropozófiáról, asztrológiáról, Ita Wegman inkarnációiról mesél nekem.

Az hogy ilyen furmányos esze járással kanyarítom soraimat, annak köszönhető, hogy Ábel szegődött kísérőmül ebben a rengeteg (munkában). Egyre több párhuzamot vélek felfedezni sorsunkban. Pl. pont Mihály-napkor kezdtem el olvasni, amikor is kezdetét veszi a havasi kaland. Majd leszáll a köd, minden nyirkos és hideg, ekkor Ábel is egy kicsit elszontyolodik.  Azért puskám az még nincsen, sem Bolha kutyám, de jó kis német képregényeim igen.

Ha már szóba került, szólok pár szót az itteni Mihály ünnepkörről. Egy nagyszabású dolgozói gurmand reggelivel nyitottuk a Mihály-szezont, majd volt mindenféle előadás és koncert. Mihály nap szombatra esett, amikor is megesett az első 24 órás hétvégi ügyeletem, így aznap kimaradtam a jóból, de azóta is minden nap egy Michael énekkel nyitjuk a napot.

Mihályi bátorságra és erőre éppenséggel van szükség bővel. Nehéz idők járnak a kórházban. A hideg beköszöntével betegek vannak bőven, sajnos az orvosok között is, így a leterheltség megsokszorozódott. Vannak napok, amikhez tényleg égi segítség kell, hogy rendben véget érjenek. Ilyen volt pl. a tegnap. Sandra a múlt héten kibicsakította a lábát (lépcsőn zárójelentést olvasni veszélyes és kerülendő), szombaton én vittem Calwba ortopédiára (ami megint egy kaland volt a kórházi félteherautóval), ahol min. egy hétre eltiltották a munkától. Christina hétfőn reggel betelefonált, hogy beteg, az egyik főorvos házon kívül volt. Jött egy új kolléga, akit be kellett tanítani és 15 felvevendő beteg, ill. egy erős fájdalom a fejembe. De mindnyájan túléltük.

Mint láthatjátok a munkamennyiség nem apadt, ezért kríziskonzíliumot hívtunk össze az kis orvosokkal. Számba vettük azokat a sarkalatos pontokat, amik megakadályozzák a gördülékeny munkavégzésünket, és konstruktív ötletekkel próbáltunk előállni. Nem mondom, hogy feltaláltuk a spanyol viaszt, de legalább az összetartás csírája kifakadt. Ez két hete történt, azóta keressük az időt és a bátorságot, hogy a csomagot a főorvosok felé prezentáljuk. Most csütörtökön talán adódik alkalom, a főfőorvos meghívott minket magához egy kötetlen vacsira, kíváncsian várom. Amúgy ez a főorvos egy varázsló, amikor előadást tart, az olyan mint egy szimfónia, ebből kifolyólag nem nagyon értem. De türelmesen várom, hogy nyelvtudásom eljusson az ehhez kellő szintre.

Spätdienst

Rég jelentkeztem. Ennek oka az idő és energiahiány volt. Most, hogy úgyis be kellett jönnöm pár zárót lediktálni, írok pár sort. Eddigi híradásaim nagyon elragadtatottak voltak, a mostani valószínűleg kevésbé lesz az, mert az elmúlt két hétben nagyon kimerültem. Ezúttal az érem másik oldaláról is írok. Ez pedig a beteg- és munkamennyiség. Az szuper, hogy Németországban a biztosító támogatja az alternatív terápiák, így az antropozófus orvoslást is, de csak részben. Ami azt jelenti, hogy a teljes ellátás érdekében az itt dolgozóknak áldozatot kell hozni, ami leginkább a túlmunkában nyilvánul meg. Ide szívbéli elhivatottságból jön valaki dolgozni, és ha már megtette ezt a lépést, nem riad vissza némi extra feladattól. De hol a határ? Egy antropozófus kórháznak ugyanannyi pénzből kell kigazdálkodnia az extra terápiákat és az antropozófus gyógyszereket, ahogy látom, az orvosok számán spórolnak. A fizetés némivel kevesebb, mint egy normál német kórházban (magyar viszonylatban persze ez is busás, és az otthoni jövő megalapozására elegendő), a túlóra viszont jóval több, amit nem tud a kórház megfizetni. Nehezíti a helyzetet, hogy szinte minden doktornő teherbe esik, és az anyasági apanázst a kórház biztosítja, jelenleg négyen állapotosok, helyettük a többieknek kell dolgozni.

Három főorvos van, ami klassz, és mind szuper ember, de ez megint drága, a többi orvos viszont mind 3 évnél kevesebb tapasztalattal rendelkező fiatal, akikre túl nagy felelősség és kevés kontroll jut. Két hete én vagyok az „osztályvezető” a Station II-on, ami azt jelenti, hogy egy tizenkét ágyas osztályt gardírozok, hetente egyszer van főorvosi vizit, ezen túl persze kérdezhetek, de az időszűke miatt szűkösen. A betegek továbbra is bonyolultak, az instabil anginatól kezdve a perianális tályogon át az „egész testben égő érzés”-ig. A 24 órás EKG, a spirometria elemzése, az ergometria elvégzése, a branül berakás, a kemotarápia beadása mind az osztályos orvos feladata, és ha gyorsan kell egy laboreredmény, jobb ha magad végzed el a vizsgálatot.

Túl vagyok az első két ügyeleten. Az első elég békés volt, csak bennem dúltak nagy harcok, így iszonyat fejfájással csináltam végig. A másodiknál hasonlóan fáradt voltam, és kevésbé volt békés. Egy májpunkció utáni vérzés áthelyezése sebészetre, és egy hisztérikus pneumogén szepszisben lévő nő felvétele (aki mentőautóval 5 órát utazott Münchenből, hogy itt gyógyulhasson, ez az ami magyar szemmel nézve nonszensz). Mivel ultrahangozni nem tudok (ami Magyarországon egy külön szakterület, de itt elvárt a belgyógyásztól), behívtam a háttér ügyeletes főorvost, és ketten már boldogultunk. De mivel ez a két eset természetesen egy időben történt, és annyira egyedül van az ügyeletes, hogy még a laborvizsgálatokat is neki kell végezni, nem tudom, hogy hogy lett volna ez megoldható egyedül. De a főorvos szerencsére jófej volt, és mindnyájan túléltük az éjszakát. Másnap elvileg délben haza lehet menni, tehát nem kell betegfelvételt csinálni, de az osztályt el kell menedzselni, ami hétvége előtt sok elbocsájtást, vagyis zárót jelent, így este 6-kor jutottam haza. Ekkor elolvastam az Ilusmamikámtól kapott levelet, amitől olyan honvágyam támadt, hogy könnyek között aludtam el.

Node a hétvége mindent renbe tesz, és egy nagy alvás után szebben látja az ember a világot.

Tegnap voltunk Revinával és Sandraval (egy új ausztrál doktornő, aki egy hete jött, nagyon örülök neki, mert jófej, és ketten együtt jobban rálátunk a németeknek megszokott, de számunkra meghökkentő túlkapásokra) Baden-Badenben, ami egy sikkes kis ékszerdoboz városka, és voltunk a Frida Khalo kiállításon, ami nagy hatással volt rám. Meg is vettem az életrajzi filmet DVD-n, és este megnéztük, fantasztikus volt. Nagyon sok inspirációt és erőt adott az élete, hogy lehet együttélni a fájdalmakkal, a művészetben kamatoztatni, hogy lehet túlélni a csalódásokat, megőrizni emberi méltóságunkat a legocsmányabb helyzetekben is, mindezt túláradó emberszeretettel és életörömmel.

Ennek jegyében készülök a következő, ügyeletekben és zárókban bővelkedő hétre. Cél több harmónia, struktúra és határvonal, nomeg önfeledt öröm becsempészése.

     

Totenfeier

No most írok valami magasztosat az előző bejegyzést - ami elég nagy idiótizmusról árulkodik – kompenzálandó.

A hétvégén megtörtént az első haláleset a kórhazban.

Herr Fischer élete 87. évében hunyt el, áttétes hasnyálmirigyrákban.

Az egyetlen hasonlósag az eddigi egészségügyi pályafutásom soran tapasztalt halálesetprocedúrával, hogy itt is van Hatpéldányos (HVB (halottvizsgálati bizonyítvány)).

Minden egyéb más.

Fischer urat, miután elhunyt, a növérek szépen lemosták, beolajozták, felöltöztették ünneplőruhába, virágokkal és ásványokkal díszítették fekhelyét, majd a kórház ravatalozó helyiségébe került. Ez egy egyszerűen szép helység, melyet hűtenek. Itt a családtagok bármikor bemehettek hozzá búcsút venni. Hétfőn 11-kor volt a búcsúszertartás, amin a népes család és a kórház azon dolgozói vettek részt, akiknek kapcsolatuk volt Herr Fischerrel. Mivel 3 hetet töltött nálunk, ezért sokan voltunk ilyenek. A halottszertartás az egyetlen olyan esemény, ami előtt mindenki kirakja a zsebéből a telefont és a csipogót, ami amúgy az élet megrontója, (én részemről kettőt is, mert most azt gyakorlom, hogy nálam van az ügyeleti telefon és csipogo, hogy szokjam a sváb Notfall-akcentust a telefonban). Szóval a halál az egyetlen, ami leállítja a mókuskereket. A főorvos mondott egy szép beszédet életről és halálról, majd a kezelőorvos, nővér és egy terapeuta felolvastak ideillő részeket a Bibliából és antró szövegből, a főorvos is elskandált valami nagyon magasztosat, majd egyenként búcsút vettünk a halottól, és részvétet nyilvánítottunk az özvegynek. Nagyon megható volt az egész a gyertyafényben. Csak negyed óra, de mégis egy világmindenség. Azt hiszem, nem idő kérdése, hogy lehet így is csinálni.

Aztán ment mindenki a dolgára.

Latogatas a munkasszallon

A fogkrémestubusban még egy csomó fogrém van, amikor már azt hiszi az ember, hogy üres. Erre akkor jöttem rá, amikor krónikus fogkrémhiány miatt elvágtam a tubust, és még egy hétrevaló adagra leltem. Ilyen hiper recykling akciókra azért van szükség, mert kihívás itt a dolgok beszerzése. Bár Annamariék nekem adták kéznél lévő fogkrémkészletüket, a következő héten sem sikerült bevásárolnom, mert a bolt fél hétig van nyitva (és a heten nem sikerült ezt az alomhatart megcsipnem a kórházban), szombaton meg csak délig és csak Bad Liebenzellben, a szombat délelőtti alvásnal pedig semmi sem lehet fontosabb.

No így megy itt az élet, az ember mérlegli, hogy igazán mire van szüksége, és ha az megvan, akkor nagyon boldog tud lenni akár egy kis fogkrémmel is.

A következő kis történet is jól szemlélteli világtól való elzártságomat.

Szombaton útra kerekedtem Karlsruhéba, hogy kicsit világot lássak, és beszerezzek pár dolgot. Csak egy óra vonattal. Gondoltam az semmi. Igen ám, de azt elbagatellizáltam, hogy Bad Liebenzellből vég vissza kell jutnom Unterlegenhartba. Az utolsó busz nyolckor ment fel. Én tízkor értem vissza. Gondtoltam, nem gond, majd felgyaloglok. Igen ám, de esett, és nagyon sötét volt, így az erdőn átkelni kicsit Blair wicht projectes volt, ezért visszafordultam, hogy akkor majd megyek taxival. Igen, ahogy móricka elképzeli. A taxi 3 oran belül tudott volna csak jönni. Ekkor az esőben magyar szóra lettem figyelmes. Két marcona fickó magyarul káromkodott. Nagyon megörültem nekik. Egy elég szürrealisztikus találkozás vette kezdetét. Magyar és félmagyar építkezési vállalkozók és a legénységük plusz 10 üveg sör. Megörülve az orvosnak igazi hipochonderként az összes testi és lelki problémájukat megosztották velem, mondhatni többet a kelleténél (ezentul kertesznek kell magam kiadnom). A magyar szolidaritás jegyében felajánlották, hogy alhatok a munkásszállójukon (mint az Ica a Cseh Tamás dalban, (szerencsere nem a negyediken laktak)), mivel jobb megoldást nem láttam, így tettem. Na most, említették, hogy horkolnak, de az egy elég eufemisztikus kifejezés arra a hangjelenségre, amelyben részem volt. Egy vágóhídra vonszolt malac halálsikolya légkalapács kísérettel kellemes szonáta ahhoz képest. Na hát elég gyorsan felmértem, hogy ezt nem fogom kibírni, ezért éjjel kettőkor hazaindultam. Egy órás erdei borotkálás után az esőben fel kellett adnom a küzdelmet az út megtalálásáért (közben mondjuk megrázott az erdei kecskék kerítésében lévő áram meg egy sziklában megbotolva nagyot tanyáltam), és szégyen-szemre visszamentem a szállóra. Ekkor már olyan fáradt voltam, hogy a horkolás sem izgatott. Természetesen hajnalban sem ment busz, ezért egy hangulatos reggeli séta még várt rám a hegyre. Amikor végre ágybakerültem, megfogadtam, hogy egy jóideig nem hagyom el kis falumat.

Illetve szüsegem lesz egy automobilra...

Arbeit macht Spaß

Soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan korhaz, ahol szivesen vagyok bent akar 12 orat naponta.
Persze ezt tovabbra sem tekintem normalis allapotnak.
Nyaron az orvoshiany megsokszorozodik, de a betegek is. Ugyhogy munka akad böven.
Mivel a heten az egyik doki megbetegedett, ezert az Einarbeitzeitom felgyorsult, mivel csütörtök delutan harom beteget fel kellett vennem, pentekre 11 istapolandom lett, akiböl negy hazament, ami azt jelenti, hogy negy zarot össze kellett hegesztenem. Persze a titkarnök pentek delutan mar nincsenek bent (es erre delben jöttem ra), ezert egyedül kellett megbirkoznom a feladattal, ami termeszetesen eleg kaotikusra sikerült. De megtudtam, hogy van egy Kurzbrief nevezetü formula, amire csak ra kell firkantani az ajanlott gyogyszereket, es mehet Isten hirivel, na ezt be is vetettem vegen, de mar olyan faradt voltam, hogy a bucsubeszelgetes a betegekkel leginkabb egy pantominjelenthez hasonlitott. De azert azt mondtak, hogy amikor legközelebb jönnek, kerik, hogy hozzam kerüljenek. (Nem is sejtik, hogy micsoda hazardirozasra vallalkoznak, mert kompetenciat nem igen erzek magamban).
Mivel termeszetesen pentek delutan minden közbejön, aminek közbe kell jönnie, ezert fel 10-kor sikerült elszabadulnunk Christinaval (bar voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltuk, hogy inkabb befekszünk betegnek egy agyba), es utnak indulni Pforzheimba, ahol is szalsza partira voltunk hivatalosak.
Julia, aki szülesi szabadsagra ment epp a heten (es olyan szep bucsuztatoja volt a korhazban 5 ev utan, hogy el is sirtam magam) meghivott parunkat a korhazbol egy olasz szalsza buliba. A ferje spanyol, es ugy megtancoltatott minket, hogy most is faj a talpam. Nem akarok dicsekedni, na jo akarok: azt mondta, hogy östehetseg vagyok:) Szoval kellett ez a kiruccanas, hogy valo embernek erezzem magam.
Es most irany Karlsruhe es nemi nagyvarosi nyüzsges!
Csok

Splendid isolation

Bar neha bosszanto, de azert elvezem is ezt az elzartsagot az erdöben, internet, telefon es bankszamla nelkül.

Csak a korhazban van ineternet, de itt meg nincs magyar ekezet, ezert a sajat gepemen megirt szöveget masolom be ide.

Most kicsit dühös vagyok, mert migrén miatt lemaradtam egy helyi bolhapiacról és egy születésnapi buliról. Persze olyan hetem volt, hogy az a csoda, hogy csak szombatra fájdult meg a fejem. A határokat még nem sikerült meghúznom, magamra és kikapcsolódásra szánt időt elkülöníteni, ez a hét nagy tanulsága, többek között…

Már a múlt héten lett két saját kórtermem, hat beteggel, az ő kúrálásuk most a fő feladatom. Ezen kívül a másik osztályokon is plusz betegfelvétel, ha úgy adódik, és persze gyakran adódik úgy, mert az előző nap ügyelő orvos másnap délig van, az aznap ügyelő meg az ügyelet előtt délután hazamehet pár órát aludni, így ők aznap nem vesznek fel beteget, de ettől még jönnek betegek csőstül. Az állapotos doktornő nem szúrkálhat, ezért az ő osztályára át kell járni branült berakni, ami egyes végstádiumú, tiszta ödémás betegeknél elég sok időt igénybe vehet, tegnap például szentül meg voltam győződve, hogy egy apóka ténykedésem során leheli ki lelkét.

Szóval a betegeim jelenleg: egy akut epehólyag-gyulladásos néni, aki amúgy 220-as vérnyomás miatt került hozzánk, egy diffúz májáttétes emlőrákos néni súlyos posztkemoterápiás polineuropátiával, egy sokizületi gyulladásos depressziós néni, egy fájdalomszindrómás hölgy, egy emlőrákos, akinek derült égből 560-as lett a vércukra (ez az átszámolgatás még nehezemre esik, de az kb. 32 mmol/l) és egy tüdőgyulladásos polimorbid néni. Igazából mindig ilyesmire vágytam, hogy teljes lefedettség legyen belgyógyászati betegekből, ne csak a szívet, csak a beleket vagy csak a pszichét pallérozzuk. Ez persze elég széleskörű tudást igényel, úgyhogy most a Heroldot német nyelven bújom.

 Frau Lindner, egy fiatal hölgy, aki furcsa, mozgását nagyon korlátozó, évek óta fennálló végtagi fájdalmak miatt került hozzánk. Már sokat vizsgálták, még Ehlers-Danlos szindróma (egy csak a tankönyvből ismert kór) is felmerült, de igazából konkrét diagnózist nem találtak. Mivel két hét során igazán sehogy sem sikerült csillapítanunk fájdalmát (pedig a főorvos kétszer is hosszan vizitelt nála, hypertermiát, antro infúziót, euritmiát, zeneterápiát, fürdőket bevetettünk nála), őt javasolta a főorvos a heti páciensbemutatásra. Ez abból áll, hogy a Kék szalonban a terapeuták, az orvosok és az ápolók közösen meghallgatjuk a pácienst, kérdezünk tőle, majd már a beteg nélkül megosztjuk benyomásinkat, az orvosa elmondja a biográfiáját, majd lénytagdiagnózis és terápiás terv. Na most egész héten ezen izgultam, hogy ez hogy fog menni. Előtte nap egy két órás biográfiás beszélgetést folytattam Fr. Lindnerrel, amit mindketten nagyon élveztünk (én talán jobban élveztem volna, ha nem este 7 és 9 között zajlott volna, de aznap volt egy plusz két órás továbbképzés a Helleborus nigerről, ami akár egy kalandregény hőse is lehetne a neve alapján,de valójában egy rák elleni gyógynövény). Szóval tartottam tőle, hogy hogy fog menni ez a betegbemutatás német nyelven, de végül jól sült el, Fr Lindner is élvezte, az életrajzot is jól elmondtam, és sok ötlet érkezett, amiket már sajnos a kórházban nem igen sikerült megvalósítani, mert a szigorú biztosítási szabályok szerint másnap haza kellett bocsájtani.

Jaj, annyira jó olyan nyelven írni, amin igazán tudok. Ez a német zárójelentés irogatás nagyon nehezemre esik, ezért vagyok olyan sokáig a kórházban. Virág tanácsát követve a googliba irogatom be a német kifejezéseket, és abból kiderül, hogy így használják-e helyesen. De ez nem sokat segít rajtam, valakivel át kell nézetnem a mielőtt kiadom, mert elég nagy badarságok is kerülnek bele, s így eléggé függök a többiektől.

A héten volt még egy csomó továbbképzés: egy az Arztbrief (zárójelentés) írás rejtelmeiről, (sajnos nem magyar nyelven), egy az antro rákgyógyításról és egy hajnali gyógynövény-megfigyelés a kórház udvarán. Van egy jófej ápoló, aki félállásban a kórház kertésze (ez ám az ideális munkabeosztás), és ő mesélt a növényekről. A főorvosok is nagy alázattal hallgatták. Hihetetlen volt, csaknem minden növény gyógyhatású a kórház kertjében, és egyúttal gyönyörű különleges látványt nyújtanak. Persze a német nevüket általában nem ismertem, ezért nem igen értettem, hogy mi micsoda, úgyhogy el is határoztam, hogy kis növényhatározót beszerzek, és azzal derítem föl a terepet.

Jan szabadságra ment, ezért most Christinával vagyok az osztályon, ő is nagyon jófej, egy 37 éves doktornő, szinte beleszületett az antropozófus orvoslásba, a szülei a Filderklinik alapítói közé tartoznak. A betegekkel való kapcsolatom jobbra fordult, a héten senki nem távozott szó nélkül (bár azóta Fr. Nazarko, a pszichopata hipochonder már két felháborodott levelet is írt a kórháznak), sőt kaptam három köszönő képeslapot (az egyik saját készítésű). Az egyiket egy 98 éves nénike adta, akinek a tüdőgyulladását antibiotikum nélkül kezeltük. Nem mondom, hogy jól megértettük egymást, mert ő szinte süket volt, én meg nem értettem a hipersváb akcentusát, de azért jól összehaverkodtunk.

Alle Anfang...

Több mint egy hete vagyok itt, ez idő alatt az érzések széles skáláját sikerült átélnem. Van úgy, hogy meg kell magam csípnem, hogy valóban velem történik-e ez a sok varázslat, máskor bénító pánik fog el, hogy fogok én ezzel az egésszel megbirkózni, amikor még az is gondot okoz, hogy hogy mutatkozzak be a telefonban. Hála pár csodálatos embernek az előbbi érzések győzedelmeskedtek eddig, így igen hálásan és lelkesen tekintek a jövőbe.

A hely atmoszféráját nehéz szavakba öntetni, fel kell töltenem pár képet, hogy lássátok valamit ebből a fantasztikus vidékből. Unerlegenhart, a falu, ahol most életem összpontosul, egy bűvös település, szinte csak egy utcából áll. Pár százan laknak itt, legtöbbjük a kórházban dolgozik, biodinamikus farmer vagy egyéb antropozófus, ill. elvarázsolt út-, békekereső. A Feketeerdő mélyzöld fái és a buja növényzet védőburokként ölelik az itt összegyűlt gyógyító energiákat. A kórházba vezető öt perces út során a nyár szédületes illatainak tömkelege járja át az embert. Bármely irányba indulva pár perc alatt a legnyugodtabb, életteli erdőbe lehet jutni. Bad Liebenzellbe, ami egy festői fürdőváros, gyalog is 30 perc alatt le lehet érni, Pforzheim, ami egy nagyobb város, 24 km-re fekszik. A Mitarbeiterhausban lakok momentán, ahol sok érdekes ember fordul meg, de elég nyugodt ahhoz, hogy regenerálódni lehessen.

Na és pár szó jövetelem apropójáról, a kórházról. Már 15 perce gondolkodom, mert nehéz rá szavakat találni. Most a teljesség igénye nélkül szólok róla pár szót. Tulajdonképpen az  összes, kórházzal szemben támasztott reális elvárásomat megtestesíti. Kicsi, családias, mégis minden van benne az akut betegellátáshoz. Mindenki ismer mindenkit, közös a reggeli, az ebéd a vacsora. Az egész kórház egy nagy belgyógyászat, de itt a belgyógyászat fogalma sokkal szélesebb mint otthon. Az épület nagyon szép, de nem az a hypersteril, modern, hanem hangulatos, visszafogottan színes, műalkotások a folyosókon, bárhonnan ki lehet jutnia a csodás kertbe. Ma például a vacsorát a kertben piknikezve fogyasztottuk el. Bár nem oly nagy az épület, még mindig sikerül eltévednem, mert az öt szint lépcsőzetesen terül el, és még nem sikerült teljesen kiigazodnom rajta. Minden reggel van a dolgozóknak egy közös éneklés az aulában (a főfőorvos egyben karnagy is), és a közérdekű ügyek itt kerülnek kihírdetésre. Volt, hogy szülinapos beteget köszöntöttünk meg énekléssel… Ez annyira kontrasztos volt az eddigi tapasztalataimmal, hogy meg sem próbáltam elképzelni mondjuk Rókusz Tábornok Főorvos Úrat, amint nótázik egy betegnek. Mindezek mellett azonban nagyon kemény munka folyik. 70 ágyas a kórház, öt osztály, plusz vannak ambuláns betegek, erre jut most velem együtt hat Assistenzärt=szakorvosjelölt osztályos orvos, tehát lényegileg mindenkinek van egy osztálya (én még a betanulási fázisban vagyok, ezért csak fél osztályom van). A három főorvos endoszkópizál, szívkatéterez, tumorba fagyöngyöt injektál, meg ilyenek, hetente egyszer vizitel az osztályon, és ha kérdés van lehet hozzá fordulni. Namost a betegeket legalább kettővel meg kell szorozni, mert nem egyszerű esetek. Eddig két fő típussal találkoztam. Vagy iszonyat rákos, mindenki kudarcot vallott vele, és ideküldik utolsó reméynként, vagy pszihésen eléggé involvált, mindene fáj, idegtépő perszóna. Hát nekem eddig leginkább az utóbbbihoz volt szerencsém, annyira, hogy az első zárójelentésemet elég hamar meg kellett írnom, mert a betegem szó nélkül távozott, konkrétam azért, mert nem részesült azokban a „kényeztetésekben”, amiket a nagybeteg szobatársa kapott. Mondjuk őt Magyarországon már az első percben kirugták volna, amikor elkezdett hisztizni, hogy ő másik szobát akar, mert hangosan panszkodott a szobatársa. A másik meg sírógörcsöt kapott egy UH vizsgálattól, és addig nem hagyta abba, amíg le nem mondam a vizsgálatott (pedig itt még a bájos főorvsot is bevetettük).  Aharmadig meg propofol mellett kapott pánikrohamot a gasztroszópia előtt, és nem engedte kivitelezni a vizsgálatot..

No de most inkább a szép dolgokról írok. Például az étkezésről. Már csak a műzliért megéri itt dolgozni, ez nem simán műzlni, hanem valami mennyei manna. Havi 60 Eu bérlevonásért, annyit lehet enni, amennyire van időd. Az étterem nagyon hangulatos, együtt és ugyanazt eszik a betegek és a dolgozók. Sokat dolgoznak itt az emberek, főleg az Assistenzarztok, de az evésnek megadják a módját. Svédasztalos reggeli, vacsora, ebédre vega és nem vega menű. Én olyan egészségenek érzem magam ettől a koszttól, és továbbra sem értem, hogy kis hazánkban hogy várjuk el, hogy a kórházi koszt mellett bárki is meggyógyuljon.

Az is szép például, hogy hetente egyszer van egy hosszas betegmegfigyelés, amikor sok terapeuta és az összes orvos közösen meghallgat egy kiválasztott pácienst, majd az életútját, betegségeit, leleteit és mindent áttekintve egy képet és terápiás igényt állít fel, ami úgyérzem, hogy nagymértékben lefedi a teljes ember egészben látásának fogalmát.

Ez pár apró részlet volt, de még lesz bőven időm itt, hogy szinesítsem a képet. Most annyival zárom soraim, hogy az a mély intuícióm van, hogy nagyon jó helyre kerültem. Csók.

Außer dem Krankenhaus

Azt gondoltam, hogy ez a nyár teljesen alá lesz rendelve a munkának, ehhez képest több mulatságban van részem, mint otthon. A táncos éjszakák aránya életemben szignifikánsan javult. A hétvégén igen kedves látogatóim voltak, Annamari és Anton Freiburgból. Bár faramucin indult a dolog, mert a kórházból nagyon nehezen tudtam elszabadulni péntek este, és az esőben nem találtam a pforzheimi pályaudvart, és vezetéstudásomban lévő lyukak igen felszínre kerültek, de végül megleltük egymást, és magyaros virtussal töltöttük el a Wochenendét. Volt benne minden, lecsó, pálinka, éjféli magyar csevej, Panorama Caféban szfecskatortaevés, erdőbarangolás, kórházi mustra, pisztráng fröccsel, ábrándozás a kastély udvarán, kecskeles, erdei málnázás, várfalmászás, ribizlievés a kórház kertjéből…

De ez meg sem kottyant, ezért megspékeltük egy igazi road showal. Szombat este útrakeltünk a 120 km-re lévő Gros…ba, ahol Levente és bluesbandája koncertezett egy fesztiválon. A nevéből kitalálhatjátok származását, tehát nem lehetett kihagyni ezt a kiruccanást. Revina sem tudot nemet mondani a kalandra, így kissé megkésve de útra keltünk négyen a kis piros autómobillal, és bár félúton megfordult a fejemben, hogy inkább nézzünk várost Kalsruhéban, mert úgysem érünk oda a vége előtt, és mikor odaértünk se találtuk a színhelyt, akkora örömeste keveredett ki a dologból, hogy ihaly. Az Örvecki Blues Band nagyot alakított, mi megtáncoltattuk a decens német urakat és hölgyeket, annyira hogy még a 80 évesek is táncraperdültek. A kórházi nyomás kioldódott az ember agyából, lelkéből, és igazán érezhetette a rózsaillatú nyárest mámorát. Nohát a magyar cimbora meghozza az ember élet- és tánckedvét, hála Annamariéknak, a baráti biztató szavaknak még otthonosabban érzem magam a világ eme kápzázatos, eldugott csücskében.

Szóval cimborák gyertek bátran, kalandban itt sincs hiány!

Menschen

Ugy vélem, hogy ahhoz hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a realitással, nagyon fontos, hogy írjak, és ezáltal leképezzem az itt megélt, sokszor hihetetlen, ám itt szokványosan kezelt dolgokat.

Annyi mindenről lehetne itt mesélni. Most arra az elhatározásra jutottam, hogy ma az emberekről írok. Azt hiszem, hogy az emberek errefele mind valamilyen fokban idealisták, és az ideáikért képesek áldozatot hozni. Sokan a materializmus egyre növekvő karmai elől keresnek itt mentsvárat, és próbálnak valami igazán szellemit teremteni. Több itteni német szájából hallottam, hogy Németországban manapság a materializmus iszonyat mértéket öltött, nagyon sokan profitálnak belőle, és épp ezért fontos, hogy ezen folyamat ellenpólusaként legyenek olyan szigetek, mint Unterlegenhart. Ezen érdemes lehet eltűnődni, hogy ennek ellenére vagy épp ezért miért pont Németországban van az egyik legnagyobb tere természetgyógyászatnak, és miért itt van a legtöbb antropozófus kórház. Szóval az emberek itt valahogy egész mások, mint máshol Németországban vagy általában Európában. Az ok, amiért valaki idejön már egy kapcsot jelent a többiekhez, nagy elfogadással és kedvességgel nyitnak felé. Sok különleges ember megfordul itt, a világ messzi tájairól is.

A munka mellett persze még nem volt kellő időm a barátkozásra. Akit bártan barátomnak nevezhetek, ő Revina, egy egyáltalán nem németes német ápolónő. Ő is a Mitarbeiterhausban lakik, és fiatal kora ellenére meglepően sok élettapasztalattal bír, nagyon pozitív és megnyugtató kisugárzása van, és nem svábul beszél, ezért elég jól megértjük egymást. Ha néha ránkjön a bezártság Unterlegenhartban, elugrunk egy buliba Pforzheimba. Na jó ez eddig egyszer fordult elő, megünnepeltük, hogy túléltem az első hetet, és hajnalig táncoltunk. Ez egy egészséges ellenpólusa a tudatos antropozófus létnek.

A másik személy, akinek márig sokat köszönhetek, Jan, Assistenzärzt, ő tanít be, momentán együtt tevékenykedünk a Station 5-ön. Herdekén tanult, ami egy antropozófus orvosi egyetem, szóval eléggé képben van lénytagok és egyebek terén. Nagyon szép látni, hogy alapból mennyire más a megközelítése a betegekhez és a betegségekhez. Phd a szalutogenezisből csinált. Elég türelmes, szeret magyarázni, és nem okoskodik, szóval nagyon örülök, hogy együtt dolgozunk. Az életutak talánya, hogy három éve egy grazi ritmikus masszázs kurzuson már találkoztunk, jókat beszélgettünk, így ismerős arc fogadott. Pont az érkezésem napján tudta meg, hogy második gyermeke lesz.

A kedvenceimhez tartozik még Dr. Bk., az egyik főorvos, egy olyan orvos, akire teljes egészében fel tudok nézni, és példaképként dukál. A lénye olyan erőt, szakértelmet és biztonságot sugároz, hogy nagybetegként bártan rábízza magát az ember. Nyugalmát és emberi báját még a nehéz szituációkban is megőrzi. Az orvoslás igazi szenvedélye, és művészetként űzi. Épp úgy képben van a különböző fagyöngyfajtákból mint az adekvát kemoterápiás kezelésből, utóbbiról nem csupán statisztikai adatok alapján dönt, hanem biográfiai kérdésként kezeli az ember életében, és minden betegnél egyedi elbírálás alapján javasolja.

Későre jár, így a zenész főfőorvosről, a mindig mosolygós zeneterapeutáról, a fiatal kollégákról, az elvarázsolt masszőrről, a furcsa betegekről, az iráni kávéházas hölgyről és a többiekről legközelebb írok.