Jelentés a gyógyítás harcmezejéről

Talán még soha nem dolgoztam még annyit mint ezen a héten. Még  most is csak ámulok, és úgy tekintek magamra, mint a gyógyítás oltárán égő áldozatra. Jobban szemügyre véve a dolgot, égi gondviselés kellett ehhez a küzdelemhez. Mert harc volt ez a testi és lelki csapások csataterén az emberi teljesítőképesség határán lavírozva.

Patetikus bevezetőm célja, hogy érzékeltessem azt a fura lelkiállapotot, mely most bennem lakozik. A kiüresedett kimerültség, az elvégzett munka öröme és a teherbírásomon való megilletődés kombinációja ez. Ennek kompenzálása végett ma csak a vegetatív funkcióim elvégzése céljából hagytam el fekhelyem.

Hogy konkrétumokkal is szolgáljak, elmondom, hogy keddre Klaus is megbetegedett. Ez amolyan utolsó döfésként hasított kis gyógyító osztagunk szívébe. A teljes létszámmal is csak túlórával ellátható betegsereg három orvos híján igen sok sebből vérzett, és megvalósíthatatlan feladatként meredt ránk. Az esélytelenek nyugalmával láttunk munkához. A főorvosi tisztek Mihály kardját az oldalukra csatolva vették át az orvos nélkül maradt osztályok védelmezését. A hiányos ügyeleti sort az Assistenzarztok gyalogosai töltötték ki, ebben igen nagy szerepet vállalva, a Station II harcosa, Szidónia tizedes. Túl szépnek tűnt, hogy két hétig ne ügyeljek, és mielőtt hiányozni kezdett volna a kórházi paplan melege, nyakamba szakadt a szerdai este oltalmazása. Ezzel együtt a csütörtöki ámokfutás a kórházi csatatéren.

A most következő rész, csak erősebb idegzetűeknek ajánlott! Az emberi testen ejtett lyukaim száma jelentősen kibővült a héten, nemcsak mennyiségileg (ami a behelyezett branülök, vagy ahogy itt hívják, viggo (ezt a nevet nem tudom, hogy érdemelte ki, mindenesetre a hangzása valami jóval barátságosabb dolgot sejtet) számát illeti) hanem a testtájak tekintetében is. Annak az embernek, akit már vagy 10-szer hasba szúrtam, hogy irdatlan mennyiségű testnedvet leeresszek belőle, majd pitypang és ólom kivonatot fecskendezzek bele, a héten a hugyhólyagját is át kellett fúrjuk, hogy a vizelete a hasán keresztül távozhasson. A modern orvoslás igen középkori kuruzslásként hangzik. 

Kórházunk profilját elég fantáziátlanul akut általános belgyógyászatként jelölték meg, ami valójában sebészeti, urológiai, pszichiátriai, gégészeti, reumatológiai, ortopédiai elemekkel is bír, amolyan dzsungelispotály, csak nem őserdő vesz minket körül, hanem kontinentális. Tehát 33 óra dzsungelharc után harctéri sebesültként eltámolyogtam a főfővezérnél rendezett tábori torra. Hát ezt nehéz szavakba önteni. Én annyira megilletődtem, hogy inamba szállt minden előtte összeeszkábált bátorságom, mellyel kollégáimat sorsunk érdekében a közös szólásra biztattam. Egy nagyon kellemes ősantropozófus otthonban vendégeskedtünk, ami fényűzőnek nem nevezhető, de árad belőle a szellemi úton járás illata. Minden bútor a betegeitől származik, azt nem értettem pontosan, hogy ajándékba vagy örökségül kapta. Ott volt a kórházat 1970-ben újra megnyitó, most 80-90 éves hiperszofisztikált orvosbácsi és euritmista felesége, akik arról meséltek, hogy milyen volt a kezdet, két orvossal és két nővérrel, hogy a náci egészségügyi törvények tudattalanul hogy tették lehetővé, hogy az akkori antropozófus orvosok megvehessék a még szanatóriumként működő intézményt, és hogy az Eduso kávégyár örököse, mennyi adománnyal tette lehetővé, hogy a kórház működhessen. Most már tudom, hogy ki az az ősöreg nénike, aki minden nap a kórházban ebédel. Majd a mostani főorvos anekdotázott a kórházban pusztító homokviharról, és arról, hogy milyen volt, amikor valami nyest beköltözött a kórházba, meg valami másik állat is egyszer, amiről valamilyen kártevők (a német szókincsem nem terjed ki az állatvilágra) ráragadtak a kórházra, amit igen drága és fáradtságos volt kipucoltatni. Szó volt arról is, hogy a mostani világ mely irányba halad, hogy jött rá egy new yorki sebész, hogy a gyógyíthatatlan szarkómás betegek meggyógyultak, ha Streptococcus (amúgy Koch által küldött) baktériumoldatot fecskendez beléjük, amitől 4 hétig lázasak lettek, és hogy ez azóta is be van tiltva, pedig nincs jobb módszer. Dr. B. aki olyan mint egy két lábon járó lexikon (Schulmedizin, antro orvoslás, művészet és egyéb tereken is) elmondta, hogy egy négyfős német onkológus orvosi praxis gyógyszerkerete (kemó, antitest, növekedési faktor...) alig kerül többe, mint az egész Németországba fogyó fagyöngykészímények finanszírozása, amit az utóbbi évben már csak bizonyos esetekben támogat a betegbiztosítás. Szóval egy igen magasztos csevej kerekedett, és már kezdtem tűkön ülni, hogy a nagy magasztosságban nem lesz módunk arra a tárgyra térni, ami mindnyájunk szívét nyomja. Olyan volt, mint egy ünnepi családi vacsora, ahol senki nem meri elrontani az idillt, hogy közölje, sületlen a hús. A kaja amúgy pompás volt. Én alkoholmentes sörrel próbáltam gátlásaimnak gátat szabni, de végül Jan terelte túlhajszoltságunkra a szót. És itt egy igen őszinte, harctársi vallomássor vette kezdetét, Dr. S. elmondta, hogy ez a mostani felállás szerinte sem tartható, és mindannyian a határunkhoz érkeztünk. Az ötleteinket kérte, hogy javíthatnánk a helyzeten. Én kerek perec megmondtam, hogy szerintem legalább még két kisorvos és egy vagy két nagyorvos kéne. Ennek egyrészt anyagi okai vannak (mert egy orvos pl. két ritmikus masszőrrel ér fel finanszírozásilag, és összesen három masszőrünk van) másrészt nagyon nehéz Németországban szakorvost találni, pláne olyat aki egyszerre ért az osztályvezetéshez, az ultrahanghoz, a röntgenhez, az endoszkópiához, a szúrkálásokhoz és az antropoófiához. Szumma szummárom, sokminden elhangzott, a megoldás nyilván nem született meg, de legalább beszéltünk róla, és most méginkább egy csónakban evezünk, illetve merjük ki belőle felváltva a vizet. Én igen módosult tudatállapotba kerültem (inkább a kialvatlanságtól,mint a sörtől), és a jelentősen éjszakába nyúló eljövetelkor Dr. S. nyakába borultam, aki ezt jószívvel vette, és egy puszit nyomott az orcámra. 

Ez a bajtársi gesztus erőt adott a kihívásokban és ügyeletben bővelkedő elkövetkező naphoz, amit azt hiszem eme szellemi töltet nélkül nem éltem volna túl.