Alle Anfang...

Több mint egy hete vagyok itt, ez idő alatt az érzések széles skáláját sikerült átélnem. Van úgy, hogy meg kell magam csípnem, hogy valóban velem történik-e ez a sok varázslat, máskor bénító pánik fog el, hogy fogok én ezzel az egésszel megbirkózni, amikor még az is gondot okoz, hogy hogy mutatkozzak be a telefonban. Hála pár csodálatos embernek az előbbi érzések győzedelmeskedtek eddig, így igen hálásan és lelkesen tekintek a jövőbe.

A hely atmoszféráját nehéz szavakba öntetni, fel kell töltenem pár képet, hogy lássátok valamit ebből a fantasztikus vidékből. Unerlegenhart, a falu, ahol most életem összpontosul, egy bűvös település, szinte csak egy utcából áll. Pár százan laknak itt, legtöbbjük a kórházban dolgozik, biodinamikus farmer vagy egyéb antropozófus, ill. elvarázsolt út-, békekereső. A Feketeerdő mélyzöld fái és a buja növényzet védőburokként ölelik az itt összegyűlt gyógyító energiákat. A kórházba vezető öt perces út során a nyár szédületes illatainak tömkelege járja át az embert. Bármely irányba indulva pár perc alatt a legnyugodtabb, életteli erdőbe lehet jutni. Bad Liebenzellbe, ami egy festői fürdőváros, gyalog is 30 perc alatt le lehet érni, Pforzheim, ami egy nagyobb város, 24 km-re fekszik. A Mitarbeiterhausban lakok momentán, ahol sok érdekes ember fordul meg, de elég nyugodt ahhoz, hogy regenerálódni lehessen.

Na és pár szó jövetelem apropójáról, a kórházról. Már 15 perce gondolkodom, mert nehéz rá szavakat találni. Most a teljesség igénye nélkül szólok róla pár szót. Tulajdonképpen az  összes, kórházzal szemben támasztott reális elvárásomat megtestesíti. Kicsi, családias, mégis minden van benne az akut betegellátáshoz. Mindenki ismer mindenkit, közös a reggeli, az ebéd a vacsora. Az egész kórház egy nagy belgyógyászat, de itt a belgyógyászat fogalma sokkal szélesebb mint otthon. Az épület nagyon szép, de nem az a hypersteril, modern, hanem hangulatos, visszafogottan színes, műalkotások a folyosókon, bárhonnan ki lehet jutnia a csodás kertbe. Ma például a vacsorát a kertben piknikezve fogyasztottuk el. Bár nem oly nagy az épület, még mindig sikerül eltévednem, mert az öt szint lépcsőzetesen terül el, és még nem sikerült teljesen kiigazodnom rajta. Minden reggel van a dolgozóknak egy közös éneklés az aulában (a főfőorvos egyben karnagy is), és a közérdekű ügyek itt kerülnek kihírdetésre. Volt, hogy szülinapos beteget köszöntöttünk meg énekléssel… Ez annyira kontrasztos volt az eddigi tapasztalataimmal, hogy meg sem próbáltam elképzelni mondjuk Rókusz Tábornok Főorvos Úrat, amint nótázik egy betegnek. Mindezek mellett azonban nagyon kemény munka folyik. 70 ágyas a kórház, öt osztály, plusz vannak ambuláns betegek, erre jut most velem együtt hat Assistenzärt=szakorvosjelölt osztályos orvos, tehát lényegileg mindenkinek van egy osztálya (én még a betanulási fázisban vagyok, ezért csak fél osztályom van). A három főorvos endoszkópizál, szívkatéterez, tumorba fagyöngyöt injektál, meg ilyenek, hetente egyszer vizitel az osztályon, és ha kérdés van lehet hozzá fordulni. Namost a betegeket legalább kettővel meg kell szorozni, mert nem egyszerű esetek. Eddig két fő típussal találkoztam. Vagy iszonyat rákos, mindenki kudarcot vallott vele, és ideküldik utolsó reméynként, vagy pszihésen eléggé involvált, mindene fáj, idegtépő perszóna. Hát nekem eddig leginkább az utóbbbihoz volt szerencsém, annyira, hogy az első zárójelentésemet elég hamar meg kellett írnom, mert a betegem szó nélkül távozott, konkrétam azért, mert nem részesült azokban a „kényeztetésekben”, amiket a nagybeteg szobatársa kapott. Mondjuk őt Magyarországon már az első percben kirugták volna, amikor elkezdett hisztizni, hogy ő másik szobát akar, mert hangosan panszkodott a szobatársa. A másik meg sírógörcsöt kapott egy UH vizsgálattól, és addig nem hagyta abba, amíg le nem mondam a vizsgálatott (pedig itt még a bájos főorvsot is bevetettük).  Aharmadig meg propofol mellett kapott pánikrohamot a gasztroszópia előtt, és nem engedte kivitelezni a vizsgálatot..

No de most inkább a szép dolgokról írok. Például az étkezésről. Már csak a műzliért megéri itt dolgozni, ez nem simán műzlni, hanem valami mennyei manna. Havi 60 Eu bérlevonásért, annyit lehet enni, amennyire van időd. Az étterem nagyon hangulatos, együtt és ugyanazt eszik a betegek és a dolgozók. Sokat dolgoznak itt az emberek, főleg az Assistenzarztok, de az evésnek megadják a módját. Svédasztalos reggeli, vacsora, ebédre vega és nem vega menű. Én olyan egészségenek érzem magam ettől a koszttól, és továbbra sem értem, hogy kis hazánkban hogy várjuk el, hogy a kórházi koszt mellett bárki is meggyógyuljon.

Az is szép például, hogy hetente egyszer van egy hosszas betegmegfigyelés, amikor sok terapeuta és az összes orvos közösen meghallgat egy kiválasztott pácienst, majd az életútját, betegségeit, leleteit és mindent áttekintve egy képet és terápiás igényt állít fel, ami úgyérzem, hogy nagymértékben lefedi a teljes ember egészben látásának fogalmát.

Ez pár apró részlet volt, de még lesz bőven időm itt, hogy szinesítsem a képet. Most annyival zárom soraim, hogy az a mély intuícióm van, hogy nagyon jó helyre kerültem. Csók.