Totenfeier

No most írok valami magasztosat az előző bejegyzést - ami elég nagy idiótizmusról árulkodik – kompenzálandó.

A hétvégén megtörtént az első haláleset a kórhazban.

Herr Fischer élete 87. évében hunyt el, áttétes hasnyálmirigyrákban.

Az egyetlen hasonlósag az eddigi egészségügyi pályafutásom soran tapasztalt halálesetprocedúrával, hogy itt is van Hatpéldányos (HVB (halottvizsgálati bizonyítvány)).

Minden egyéb más.

Fischer urat, miután elhunyt, a növérek szépen lemosták, beolajozták, felöltöztették ünneplőruhába, virágokkal és ásványokkal díszítették fekhelyét, majd a kórház ravatalozó helyiségébe került. Ez egy egyszerűen szép helység, melyet hűtenek. Itt a családtagok bármikor bemehettek hozzá búcsút venni. Hétfőn 11-kor volt a búcsúszertartás, amin a népes család és a kórház azon dolgozói vettek részt, akiknek kapcsolatuk volt Herr Fischerrel. Mivel 3 hetet töltött nálunk, ezért sokan voltunk ilyenek. A halottszertartás az egyetlen olyan esemény, ami előtt mindenki kirakja a zsebéből a telefont és a csipogót, ami amúgy az élet megrontója, (én részemről kettőt is, mert most azt gyakorlom, hogy nálam van az ügyeleti telefon és csipogo, hogy szokjam a sváb Notfall-akcentust a telefonban). Szóval a halál az egyetlen, ami leállítja a mókuskereket. A főorvos mondott egy szép beszédet életről és halálról, majd a kezelőorvos, nővér és egy terapeuta felolvastak ideillő részeket a Bibliából és antró szövegből, a főorvos is elskandált valami nagyon magasztosat, majd egyenként búcsút vettünk a halottól, és részvétet nyilvánítottunk az özvegynek. Nagyon megható volt az egész a gyertyafényben. Csak negyed óra, de mégis egy világmindenség. Azt hiszem, nem idő kérdése, hogy lehet így is csinálni.

Aztán ment mindenki a dolgára.