Szidi a rengetegben

Nógatásotok hatására összeszedem magam, és adok némi életjelet.

Annyi minden történt azóta, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy megemlítem, hogy milyen jó billentyűzeten jártatni ujjaimat, pláne magyar ékezettel. Ettől teljesen elszoktam, mert végre nem kell a kórházban mindent a gépbe pötyögni. Azt hiszem az itteni túlélésem erősen megkérdőjeleződne, ha mindent úgy le kéne gépelni, mint otthon. A német titkárnők nélkül tutin kirúgtak volna már, de hála eme túl könnyen megszokható áldásnak, fogom a sancho pansammá avandzsált (ez a szóösszetétel kihívás volt a javából) diktafonom, és irdatlan hablatyot hordok össze a páciens pályafutásáról, amit a kórház tündérei lefordítanak németre, és gépre vetik. Mondjuk áldásos az eredményt utána átolvasni, hogy a losatran ne legyen loperamid.

Járok jógára, ami régebben nem tűnt volna olyan nagy számnak, de most egy párszáz fős faluban lakva megbecsülendő. Elég nívós, az egyik kedvenc ápolóm tartja, aki őszintén járja az antropozófus iskolázási utat. Amúgy mókás, miközben majd kiszakad a medencecsontom erősen a szívcsakrára kell összpontosítani. A német mantrákat ált. nem értem, de minduntalan megfogadom, hogy utánanézek (mint ahogy a hétvégi németpallírozást is) amit aztán soha nem teszek meg. A német nyelvtudásom beállt egy túlélési szintre, és fejébe vette, hogy nem mozdul innen, félve, hogy az esetleges előrehaladás a visszaesés kockázatát rejtené magában.

Azon az állásponton vagyok, hogy amit nem értek, az biztos nem olyan fontos. No mielőtt megbotránkoztok, hozzáteszem, hogy azt hiszem, hogy kialakul egy érzék, aminek segítségével ráérez a nyelvet híjával beszélő, hogy mikor van szó érdemi dologról, és mikor működhet az agy stand by üzemmódban, mikor kell visszakérdezni, hogy akkor most véres volt a kaki vagy sem, és mikor kell hagyni a sváb panaszt (nem paraszt) áradni.

Hogy mit csinálok péntek esténként? Egy mozi, netán egy mulatság? Áh, badarság. Sokkal elvontabb programban volt legutóbb részem. Egy ősantropozófus bácsi pseudomixoma peritonei-vel megáldott hasából csapoltam a mézszerű folyadékot. Eme tevékenység legalább 1,5 órát vesz igénybe. Ez a drága ember már 5 éve növeszti a pocakját egy rosszindulatú daganattal, és csodák csodájára még él, pedig csak fagyöngykezelést fogadott el, viszont a hasa (és minden ami alatta van) fenomenális. Na most ezt a sokéves macskamézet kell nekem onnan eltávolítani, ami igen kiadós fizikai munka. Cserébe mélyantropozófiáról, asztrológiáról, Ita Wegman inkarnációiról mesél nekem.

Az hogy ilyen furmányos esze járással kanyarítom soraimat, annak köszönhető, hogy Ábel szegődött kísérőmül ebben a rengeteg (munkában). Egyre több párhuzamot vélek felfedezni sorsunkban. Pl. pont Mihály-napkor kezdtem el olvasni, amikor is kezdetét veszi a havasi kaland. Majd leszáll a köd, minden nyirkos és hideg, ekkor Ábel is egy kicsit elszontyolodik.  Azért puskám az még nincsen, sem Bolha kutyám, de jó kis német képregényeim igen.

Ha már szóba került, szólok pár szót az itteni Mihály ünnepkörről. Egy nagyszabású dolgozói gurmand reggelivel nyitottuk a Mihály-szezont, majd volt mindenféle előadás és koncert. Mihály nap szombatra esett, amikor is megesett az első 24 órás hétvégi ügyeletem, így aznap kimaradtam a jóból, de azóta is minden nap egy Michael énekkel nyitjuk a napot.

Mihályi bátorságra és erőre éppenséggel van szükség bővel. Nehéz idők járnak a kórházban. A hideg beköszöntével betegek vannak bőven, sajnos az orvosok között is, így a leterheltség megsokszorozódott. Vannak napok, amikhez tényleg égi segítség kell, hogy rendben véget érjenek. Ilyen volt pl. a tegnap. Sandra a múlt héten kibicsakította a lábát (lépcsőn zárójelentést olvasni veszélyes és kerülendő), szombaton én vittem Calwba ortopédiára (ami megint egy kaland volt a kórházi félteherautóval), ahol min. egy hétre eltiltották a munkától. Christina hétfőn reggel betelefonált, hogy beteg, az egyik főorvos házon kívül volt. Jött egy új kolléga, akit be kellett tanítani és 15 felvevendő beteg, ill. egy erős fájdalom a fejembe. De mindnyájan túléltük.

Mint láthatjátok a munkamennyiség nem apadt, ezért kríziskonzíliumot hívtunk össze az kis orvosokkal. Számba vettük azokat a sarkalatos pontokat, amik megakadályozzák a gördülékeny munkavégzésünket, és konstruktív ötletekkel próbáltunk előállni. Nem mondom, hogy feltaláltuk a spanyol viaszt, de legalább az összetartás csírája kifakadt. Ez két hete történt, azóta keressük az időt és a bátorságot, hogy a csomagot a főorvosok felé prezentáljuk. Most csütörtökön talán adódik alkalom, a főfőorvos meghívott minket magához egy kötetlen vacsira, kíváncsian várom. Amúgy ez a főorvos egy varázsló, amikor előadást tart, az olyan mint egy szimfónia, ebből kifolyólag nem nagyon értem. De türelmesen várom, hogy nyelvtudásom eljusson az ehhez kellő szintre.