The end

Boldogan jelenthetem, hogy azota poloska mentesek vagyunk. A maradek ruhak uj szinben pompaznak a mosas utan, de borunk barna, szivunk kicsit sajog, amolyan India honvagy van benne de oromtelien varja az europai kihivasokat. India egy igen sokoldalu, csodalatos hely, eletem egyik legjobb dontese volt, hogy vegre meglatogattam. Drága szüleimnek és azoknak, akik aggódtak értem: "Otthon megdöbbenéssel fogadták férjem elhatározását. Drága anyám szeme megtelt könnyel. Apám szemüvegén keresztül ijedten nézett ránk, és szó nélkül bement a dolgozószobájába. Térképpel jött vissza: -Ide nézzetek, itt van Kalkutta. Tudjátok, mi vár ott rátok? Nézzük csak a lexikont. Azt írja, hogy a forróság európai embernek kibírhatatlan. A monszun esőzés után a levegő megtelik baktériumokkal, és a gőzös kipárolgás, a malária a legerősebb embert is leveszi a lábéról. Te, Rózsám nem fogod bírni azt a pokoli klímát!... Aztán a hosszú hajóút! Tudjátok, mit jelent az a Vörös-tengeren átkelni? Két oldalon sivatag környékezi, ahonnan gyilkos szelek ontják a forróságot. Mindketten a halálba rohantok! Nem szívesen hallgattam ezeket a komoly ellenvéleményeket, és szerettem volna elhessegetni Indiába való vágyódásom álomképeivel. De én nem tudtam apán érveivel szembeszállni, nekem nem állt rendelkezésemre másik lexikon, mely azt állította volna, hogy Kalkutta klímája mégsem olyan kibírhatatlan, és a Vörös-tengeren sem halnak meg mind az utasok. Éreztem, hogy szüleim szeretete szólal meg mind aggodalmaikban, és most nem akadémikus vitáról van szó. Két érztés küzdött bennem. Láttam férjem nagy lelkesedését, égett bennem is a kíváncsiság, hogy ismeretlen világot lásak, de sinte göcsösen ragaszkodtam szüleimhez, gyermekkorom emlékeihez. Milyen jó lenne, ha mindez változatlanul velünk jöhetne Indiába, szüleim, testvéreim, a lőcsei várfalak, az utolsó lábas ház, melynek ablakából néztem a körteret, a boldog, csendes világot. Vacsora után sokáig fennmaradtunk. Én már lángolva a lelkesedéstől magyaráztam apámnak: ha annyi angol megél Indiában kétszáz év óta, miért kell éppen nekem és Gyulának ott meghalnia? .... Apa is el akarta titkolni meghatottságát, de felém áradó végtelen szeretete az ő férfias pillantású szemébe is könnyet csempészett. Megfogta két karomat, kissé eltartott magától, sokáig szótlanul nézett, azután csak annyit mondott: "ISten veled Rózsám, áldjon meg az Úr. Ne sírj, látod, én se sírok - és csupa zokogás volt a hangja - Isten veled örökre, mi már nem találkozunk az életben többé soha..." .... "Tagorétól érzékeny búcsút vettünk. Szantiniketán teljes létszámban kikísért az állomásra. Amikor a vonat elindult, felcsendült a diákok szomorú éneke, a szantiniketáni himnusz. Az utolsó hang, amely a fülünkhöz ért, a Sasztro Mohasai ideges kacagása volt. Bombayben szálltunk hajóra. Kifelé jöveet 17 napig tartott az út a Pilsnán. Három év alatt ugyanaz a hajótársaság 11 napra rövidített le a menetidőt. Victória volt a hajó neve, amely vitt bennünket a hullámzó tengeren. Minden nappal közelebb értünk Magyarországhoz, Budapesthez, Lőcséhez. Körülöttünk európai nyelvek csendültek, s a gép zakatolása, zúgása minden pillanatban a fülünkbe ordította: európaiak vagytok, és Európába rétek haza. S hirtelen megilyedtem a gép dübörgésétől. Mi vár ránk otthon? A gép Európa. A szokott szürke egyformaság, és semmi szín és semmi poézis, és semmi meditálás, csak munka, csak robot, csak hajsza a pénz után, csak viaskodás a megélhetésért. A két kezem rákulcsolódott a hajó karfájára, és kimeredt szemmel néztem visszafelé, és szinta féjt a szívem a kék vizek után. MÁr a Földközi-tengeren jártunk, a hullámok szürkéks és piszkosak. És szemem előtt felvillant a Tádzs Mahall szűzi márvány fehérsége, a darzsillingi temetőben egy hortenziával borított sír, a kasmíri íriszek és a szantinitekáni rigók édes füttye. Hírtelen a szívembe nyilallott, szorítottam a hajó karfáját, és könnyes lett a szemem. Honvágyat éreztem India iránt. India!... A csodálatos India! Amit ilyesztőnek, érthetetlennek, ostoba babonának tartottam, most minden megszépült elöttem. A nap vörösen hanyatlott le a szürke tengerbe. Vörössége egy izzó vörös lángolást varázsolt szívembe: a bengáli tűz csillogását. Bengáli tűz!... Bengáli tűz, melynek fényében Siva isten tovább táncol a Kaliásza hegy tetején. Március 28-án értünk Budapestre. Esett az eső. Csupa sár volt az utca..." 1931 G. Hajnóczy Rózs: Bengáli tűz