Bartók és Kodály, a két remix-király...

Minél hosszabb ideig halogatja az ember a híradást, annál nehezebb megragadni a tollat. Egyúttal annál több az elmondanivaló és az ehhez társuló reménytelenségérzés, hisz képtelenség ezt a sok mindent hűen elmesélni. Azért mégis megpróbálkozom némi beszámolóval az unterlegenharti télből.

Legutóbb az adventi hóeséskor írtam, a hó most is esik, de már a türelmetlen madarak nekikezdtek a tavaszhívogató csicsergésnek, és felfedeztem rügyeket a kerti rododendron bokrokon. Node vissza a múltba. Életem változatos érzelmekben leggazdagabb karácsonyát volt szerencsém itt átélni. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen nehéz volt ez a december, amikor megkaptam a fizetésem, ami a hét ügyelet miatt eddig még nem tapasztalt elég borsos összeg volt, de rendesen megdolgoztam érte. Például elnyertem a szentestei őrséget, ami elég meghittre sikerült. A kórházban volt egy nagyon szép ünnepség gyönyörű karácsonyfával, előadással, énekkel és imával, én biztosítottam a terepet, csak három rosszul levő beteget kellett kivezetnem. A három nővérrel elterveztük, hogy nagy lakomát csapunk éjfélkor, hoztak mindenféle finomságot, volt gyertyafény, lazac, mézeskalács (én csináltam), bunzen égővel megperzselt crém bruele és hasonló finomságok. Már épp asztalhoz telepedtünk, amikor Fr. Maisenbacher néni égbekiáltó óbégatásba kezdett, hogy márpedig neki most azonnal kell egy szemészeti vizsgálat, különben bepereli a kórházat, mert biztos meg fog vakulni. A néni szemében (és gyanítom agyában is) igen elmeszesedőfélben vannak az erek, s nem értette meg, hogy ez azért nem annyira akut helyzet, hogy Stuttgártba transzportáljuk szenteste éjfélkor. Hajthatatlan volt, se szép szó, se karácsonyi szeretet, se nyugtató pirulák nem segítettek. Ekkor támadt a mennyei ötletem, mely szerint az egyik nővér (akit még szerencsénkre nem volt szerencséje megismerni) öltözzön be stuttgarti szemésznek, és egy otoszkóppal (egyéb szemészeti eszközszerű tárgyat nem találtunk) alaposan vizsgálja meg a szemét, majd biztosítsa, hogy az éj folyamán megmarad a szeme világa. Működött… Igaz, ez nem annyira antropozófus metódus.

Azért nem minden pillanat volt ilyen mókás. Annyira nem, hogy december végén ráeszméltem, hogy lejár a próbaidőm, ezzel együtt a bármikor távozás lehetősége három hónapos felmondási idővé transzformálódik. Ez némi nyugtalanságot keltett bennem, és mivel a helyzet erősen tarthatatlanná vált, írtam egy elég kemény, szókimondó levelet a főfőorvosnak, amiben számot vetettem az itt töltött hat hónapról, méltatva az itt átélt csodákat és komoly kritikát vetve az orvosok kihasználtságáról. Egy hatásvadász retorikai elemmel zártam soraim, mely szerint, amennyiben nem változik a helyzet, kénytelenek lesznek megválni tőlem. No a hatás rendesen meglett… Inkább nem részletezem, milyen volt Thomas, a gőzmozdonnyal a szombati ügyeletem keretében német nyelven, végtelennek tűnő tárgyalást folytatni,  melyben maradásra próbált inspirálni. De nem az ő meggyőző erejének köszönhetően maradtam, és nem is az a tény volt a fő tényező, hogy ha elmegyek, a kórház gyakorlatilag működésképtelenné válik, hanem az az érezés, hogy még dolgom van itt, ha elmennék, az olyan lenne, mint egy félbehagyott szimfónia, és a befejezés hiányát egész életemben sínyleném. Így hát még mindig fekete erdei lakos vagyok. A levelem azonban tényleg beütött, január elején megismételtük az orvosi krízisintervenciós vacsorát Mathiasnál, azóta sok javító szándék és kezdeményezés beindult. Ami szerintem igen pompás, az az új ügyeleti szisztémánk, mely szerint egy hétig egy orvos biztosítja az éjjeli ügyeletet, cserébe reggel hazamehet, a többiek pedig egész nap ott vannak, így nincs orvos nélkül hagyott osztály délután, sem ügyelet utáni delíriumos vizitelés. Ez egy elég emberszerű életritmust teremtett, és a héten már kétszer is fél hatkor haza tudtam jönni. Teljesen rácsodálkoztam, hogy mennyi mindent lehet még csinálni, ha az embernek szabad az estéje. Például főztem, soha nem gondoltam volna, hogy ennek egyszer ennyire fogok örülni. Az egész Mitarbeiterhaust belengte a fantasztikus, Katuséktól tanult garnélarák kompozíció illata. Továbbá járok lantórára, ez annyira csodálatos, hogy csak a rágondolástól is hevesen ver a szívem. Frau Schöner egy elképesztő teremtés, és teljesen odavan Bartóktól és Kodálytól, meg van győződve, hogy minden magyar istenadta zenei tehetség. Hát elég nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne nagyon ábrándítsam ki. De már el tudom játszani a Csitári hegyek alattot, egy Handel és egy Hayden darabot… ez az én zeneterápiám. Felfedeztem egy remek unterlegenharti programot, a Wave táncot, ami pedig az én táncterápiám. Teljesen szabad mozgás az öt zenei ritmust felölelő zenecsokorra, a saccatotól a revülésig minden gátlást levetkőzve. Meglepően felszabadító ereje van, és megdöbbentő, amikor az ember ráeszmél, hogy mennyi vízhólyag keletkezett a talpán, amit a tánc alatt észre sem vett.

Angyalbőrben

Advent első vasárnapja éppen megfelelő alkalom a híradásra. Bizony rendesen visszacsöppentem a fekete erdei télbe. Persze nem sok időm volt az irdatlan kontrasztot ecsetelgetni magamban, mert a munka pörgő örökmozgójára hamar fel kellett kapaszkodnom.

A visszaút pompás volt, és megosztom veletek az út tapasztalatát, miszerint a germanwings-szel ingyen lehet sífelszerelést szállítani, ami azért is meglepő, mert még egy kis táska becsekkolása is 20 euroba kerül. Az már a magyar ember fifikája, hogy igazándiból bármit lehet így szállítani egy sízsákban, no én persze tényleg a sífutó felszerelésemet transzportáltam benne ide, hogy kedvemre hódolhassak a természet nyújtotta téli sportoknak. Mivel mára már kiadós mennyiségű hó összegyűlt, ezért jövő héten neki is vághatok az erdei rengetegnek. Ehhez valószínűleg a Józseftől kapott fantasztikus fejlámpát kell igénybe vennem (amit eddig a rossz fényviszonyok javítása érdekében az ágyban olvasáshoz használtam), mert a Nap egyre kurtább munkaidőben tündököl  az égen, de hagyjuk meg, hogy akkor azért kitesz magáért.

Ami a kórházi ügyködésemet illeti, távollétem alatt jól kitalálták, hogy a legnehezebb, vagyis a Station 4-en folytassam küldetésem. Kihívást szagolva a helyzetben, nem ellenkeztem. Itt található a híres-hírhedt Zimmer 42, ami egy u.n. Intermedier Care Unit, amolyan félintenzív örző, ahova a kritikusabb betegek kerülnek. Egy ilyen részleg végül is megnyugtató, hogy van, de még megnyugtatóbb lenne, ha úgy lenne, hogy én nem én őrzöm, ill. hogy onnan adott esetben a megfelelő sebészeti vagy intenzív osztályra át lehessen gyorsan csúsztatni a lefelé csúszó betegeket, de hát ilyen csak fél órányira van. Hogy mennyire lazán érzem eme szoba közelében magam, azt jól tükrözi a mai ügyeletben látott álmom, amiben hosszas keresgélés után sem találtam a maszkot az Ambu-ballonhoz, így végül megfulladt egy beteg, vagy nem is, valami csoda folytán mégis túlélte. De általában ilyen csodák szükségesek az én életben maradásomhoz is ezen az osztályon. Persze nem lehet olyan rossz a helyzet, ha van idő szunyókálásra az ügyeletben.

Az adventi ünnepkört errefelé elég komolyan veszik, mindenki csillagokat hajtogat ezüstpapírból, gyertyafényben úszik a Mitarbeiterhaus, erdei moha, tobozok díszítik a kórház folyosóit, minden kórterem ablakán dísz tündököl. Olyan óriási adventi koszorú van az aulában, hogy még a Bazilika is megirigyelné. Ma reggel a kórház színpadán előadásra került egy misztériumdráma, a kórház idősebb dolgozói és a falu ős antropozófusai szerepeltek benne. Aki tudja, hogy mi egy ilyen misztériumdráma, annak nem kell, aki meg nem tudja, annak meg úgysem tudom elmesélni, hogy mit láttam. Csak annyit említenék meg, hogy nagyon elbűvölő volt látni S. főorvost egy lila-ciklámen selyemruhában, igen érdekes fejdísszel a fején nagy áhítattal mondani a földön túli szöveget.

Én is eleget tettem adventnyitó kötelességemnek. Nem tudom, hogy ki mondhatja el magáról, hogy volt már igazi angyal, de én ezennel beléptem a tiszteletbeli angyalok sorába. Legalábbis huszonöt kisgyermek vélte ma ezt rólam. Megvallom őszintén, elég klassz dolog angyalnak lenni, persze egyúttal nagyon fárasztó is és persze felelősségteli.

Nohát az úgy volt, hogy felkértek az adventi gyertyaünnep angyalszerepére. Waldorfosok ismerik ezt a szép hagyományt, hogy egy fenyőspirálba sétálnak be a gyermekek egy almába helyezett gyertyával, amit a nagy belső lángról meggyújtanak, majd a spirálban elhelyezik. Így a végén egy csodás almás- fényes fenyőspirál keletkezik.  De hogy minden rendben zajljon, szükség van egy angyalra, aki egyengeti a gyermekek útját, esetleg tüzet olt. Meg kell valljam, hogy ezen nehezen elrontható feladat előtt szaporábban vert a szívem, mint a töri érettségi előtt. A dolgot nehezítette, hogy náthás vagyok, és nem tudtam, hogy az angyalszereppel mennyire egyeztethető össze az orrfújás, végül arra jutottam, hogy semennyire, így angyaltársaihoz imádkoztam, hogy állítsák el orrom folyását, ami elég jól be is jött. Fantasztikus hárfajáték és énekszó kíséretében vonultam be a színpadra, megint csak az égiek segedelme kellett, hogy ne essek hasra a hosszú fehér selyemruhában. Majd kezdetét vette angyali kíséretem. Meghagyták, hogy nagyon lassan menjek, ami nem is esett volna nehezemre, ha az első gyerkőc nem ezerrel iramodott volna neki a dolognak. Én amennyire tőlem tellett próbáltam olyan kecsesen lépkedni, ami egy angyaltól elvárt, és közben azon morfondíroztam, hogy ezek a gyerkőcök nem tudják, hogy egy angyal nem tud rohangálni. De azért vigyázó szemeim messziről is óvták a kis ördögfiókákat, és közben irtó áhítatosnak igyekeztem tűnni. Egy lurkó nagyon próbára tette angyali lélekjelenlétem, mert a spirál helyett átszökkent a fenyőágakon, én meg nem győztem utána kecseskedni, de végül nem gyújtott fel semmit. Az esemény izgalmi csúcspontja az volt, amikor egy igen aprócska fényvivő kísérete közben lángra lobbant a toalettem. Szerencsére egy bátor apuka megfékezte a katasztrófát, én meg mintha ez egy mindennapos történés lenne angyali praxisomban, folytattam a terelgetést. Amikor a kritikus tömeget elérte az orrtartalmam, akkor épp elfogytak a gyerkőcök.

Átéltem, hogy milyen nehéz dolga lehet az örzőangyalnak, aki a legjobbat akarja őrzöttjének, de mindezt úgy kell végrehajtania, hogy közben nem is érhet hozzá, és általában tudomás sincs a létezéséről.

A bizonyíték arra, hogy milyen jó munkát végeztem, az egyik poronty áhitatos megnyilvánulása, mely szerint az esemény utáni hazamenetelkor felkiáltott az égre mutatván, hogy ott repül az angyal. Ezt persze csak elmondásból tudom, mert inkognitómat megőrzendő tényleg az ablakon keresztül repültem haza.

Jahreszeiten

Meg egyaltalan nem tertem magamhoz a racsodalkozasbol, hogy milyen csodaszep itt az ösz, amikor hirtelen leesett az elsö ho, de annyira, hogy tegnap egesz nap dölt a pehely Holle anyo parnajabol.
Elöször mindenkepp irok az öszi pomparol, mert ez feltetlen emlitest erdemel.
Eddigi eletem varoslakokent eltem, ezert soha nem volt modom, ennyire testközelböl szemlelni a termeszet valtozasait. A julius friss volt, a sok esö a növenyzetet meg bujabba tette, az augusztus napos es illatos, szeptember hol hüvös, hol langyos, oktober varazslatos. Nekem eddig sz öszhöz mindig valami melankolia tarsult, bucsu a nyari kiülesektöl, a szandaltol es a napszemüvegtöl, de itt most egy uj vizsony erett meg bennem. Talan a gyermekkori kirandulasok kapcsan ereztem ezt a racsodalkozast, hogy milyen szep tud lenni a vilag. Az erdö a szinvilag minden arnyalatat felsorakoztatja, olyan eles vörösek es sargak villannak fel egymas mellett, hogy az ember nem tudja rola levenni a szemet. Es hogy a barna is ennyire szep tud lenni, azt soha nem gondoltam volna. A kertek alatt, a hazunk mögött van egy nagyon szep erdöresz, a fak lombja a barna legmelyebb es legkülönbözöbb arnyalataiban pompazik, es melyseges eröt es nyugalmat araszt. Mult szombaton igazi indian nyar hangulat volt, mesebeli szinek, illatok, a lemenö nap melege polora vetköztette a kirandulokat. Egy napfelkelte olyan szep volt, hogy a korhaz elötti mezönel (amit a fenykep abrazol) a földbe gyökerezett a labam, harom masik jarokelövel annyira csodaltuk a latvanyt, hogy vegül jol elkestem.
Es erre most minden feher, ami egy teljesen uj elmenyt hozott magaval. Az atmenet annyi volt, hogy ket napig minden ködbe borult. Ezt a ho dolgot meg nem tudtam kielvezni, mert csak a korhazbol szemlelhettem a dolgot, de letudtam a szombati ügyeletet. Most irany az erdö, igaz teli szerkot meg be kene szereznem, pl. kesztyüt, hogy tudjak hoembert csinalni.
Amugy mar csak 3 munkanap, es szabadsag. November 5 es 18 között Budapesten vagyok.

Jelentés a gyógyítás harcmezejéről

Talán még soha nem dolgoztam még annyit mint ezen a héten. Még  most is csak ámulok, és úgy tekintek magamra, mint a gyógyítás oltárán égő áldozatra. Jobban szemügyre véve a dolgot, égi gondviselés kellett ehhez a küzdelemhez. Mert harc volt ez a testi és lelki csapások csataterén az emberi teljesítőképesség határán lavírozva.

Patetikus bevezetőm célja, hogy érzékeltessem azt a fura lelkiállapotot, mely most bennem lakozik. A kiüresedett kimerültség, az elvégzett munka öröme és a teherbírásomon való megilletődés kombinációja ez. Ennek kompenzálása végett ma csak a vegetatív funkcióim elvégzése céljából hagytam el fekhelyem.

Hogy konkrétumokkal is szolgáljak, elmondom, hogy keddre Klaus is megbetegedett. Ez amolyan utolsó döfésként hasított kis gyógyító osztagunk szívébe. A teljes létszámmal is csak túlórával ellátható betegsereg három orvos híján igen sok sebből vérzett, és megvalósíthatatlan feladatként meredt ránk. Az esélytelenek nyugalmával láttunk munkához. A főorvosi tisztek Mihály kardját az oldalukra csatolva vették át az orvos nélkül maradt osztályok védelmezését. A hiányos ügyeleti sort az Assistenzarztok gyalogosai töltötték ki, ebben igen nagy szerepet vállalva, a Station II harcosa, Szidónia tizedes. Túl szépnek tűnt, hogy két hétig ne ügyeljek, és mielőtt hiányozni kezdett volna a kórházi paplan melege, nyakamba szakadt a szerdai este oltalmazása. Ezzel együtt a csütörtöki ámokfutás a kórházi csatatéren.

A most következő rész, csak erősebb idegzetűeknek ajánlott! Az emberi testen ejtett lyukaim száma jelentősen kibővült a héten, nemcsak mennyiségileg (ami a behelyezett branülök, vagy ahogy itt hívják, viggo (ezt a nevet nem tudom, hogy érdemelte ki, mindenesetre a hangzása valami jóval barátságosabb dolgot sejtet) számát illeti) hanem a testtájak tekintetében is. Annak az embernek, akit már vagy 10-szer hasba szúrtam, hogy irdatlan mennyiségű testnedvet leeresszek belőle, majd pitypang és ólom kivonatot fecskendezzek bele, a héten a hugyhólyagját is át kellett fúrjuk, hogy a vizelete a hasán keresztül távozhasson. A modern orvoslás igen középkori kuruzslásként hangzik. 

Kórházunk profilját elég fantáziátlanul akut általános belgyógyászatként jelölték meg, ami valójában sebészeti, urológiai, pszichiátriai, gégészeti, reumatológiai, ortopédiai elemekkel is bír, amolyan dzsungelispotály, csak nem őserdő vesz minket körül, hanem kontinentális. Tehát 33 óra dzsungelharc után harctéri sebesültként eltámolyogtam a főfővezérnél rendezett tábori torra. Hát ezt nehéz szavakba önteni. Én annyira megilletődtem, hogy inamba szállt minden előtte összeeszkábált bátorságom, mellyel kollégáimat sorsunk érdekében a közös szólásra biztattam. Egy nagyon kellemes ősantropozófus otthonban vendégeskedtünk, ami fényűzőnek nem nevezhető, de árad belőle a szellemi úton járás illata. Minden bútor a betegeitől származik, azt nem értettem pontosan, hogy ajándékba vagy örökségül kapta. Ott volt a kórházat 1970-ben újra megnyitó, most 80-90 éves hiperszofisztikált orvosbácsi és euritmista felesége, akik arról meséltek, hogy milyen volt a kezdet, két orvossal és két nővérrel, hogy a náci egészségügyi törvények tudattalanul hogy tették lehetővé, hogy az akkori antropozófus orvosok megvehessék a még szanatóriumként működő intézményt, és hogy az Eduso kávégyár örököse, mennyi adománnyal tette lehetővé, hogy a kórház működhessen. Most már tudom, hogy ki az az ősöreg nénike, aki minden nap a kórházban ebédel. Majd a mostani főorvos anekdotázott a kórházban pusztító homokviharról, és arról, hogy milyen volt, amikor valami nyest beköltözött a kórházba, meg valami másik állat is egyszer, amiről valamilyen kártevők (a német szókincsem nem terjed ki az állatvilágra) ráragadtak a kórházra, amit igen drága és fáradtságos volt kipucoltatni. Szó volt arról is, hogy a mostani világ mely irányba halad, hogy jött rá egy new yorki sebész, hogy a gyógyíthatatlan szarkómás betegek meggyógyultak, ha Streptococcus (amúgy Koch által küldött) baktériumoldatot fecskendez beléjük, amitől 4 hétig lázasak lettek, és hogy ez azóta is be van tiltva, pedig nincs jobb módszer. Dr. B. aki olyan mint egy két lábon járó lexikon (Schulmedizin, antro orvoslás, művészet és egyéb tereken is) elmondta, hogy egy négyfős német onkológus orvosi praxis gyógyszerkerete (kemó, antitest, növekedési faktor...) alig kerül többe, mint az egész Németországba fogyó fagyöngykészímények finanszírozása, amit az utóbbi évben már csak bizonyos esetekben támogat a betegbiztosítás. Szóval egy igen magasztos csevej kerekedett, és már kezdtem tűkön ülni, hogy a nagy magasztosságban nem lesz módunk arra a tárgyra térni, ami mindnyájunk szívét nyomja. Olyan volt, mint egy ünnepi családi vacsora, ahol senki nem meri elrontani az idillt, hogy közölje, sületlen a hús. A kaja amúgy pompás volt. Én alkoholmentes sörrel próbáltam gátlásaimnak gátat szabni, de végül Jan terelte túlhajszoltságunkra a szót. És itt egy igen őszinte, harctársi vallomássor vette kezdetét, Dr. S. elmondta, hogy ez a mostani felállás szerinte sem tartható, és mindannyian a határunkhoz érkeztünk. Az ötleteinket kérte, hogy javíthatnánk a helyzeten. Én kerek perec megmondtam, hogy szerintem legalább még két kisorvos és egy vagy két nagyorvos kéne. Ennek egyrészt anyagi okai vannak (mert egy orvos pl. két ritmikus masszőrrel ér fel finanszírozásilag, és összesen három masszőrünk van) másrészt nagyon nehéz Németországban szakorvost találni, pláne olyat aki egyszerre ért az osztályvezetéshez, az ultrahanghoz, a röntgenhez, az endoszkópiához, a szúrkálásokhoz és az antropoófiához. Szumma szummárom, sokminden elhangzott, a megoldás nyilván nem született meg, de legalább beszéltünk róla, és most méginkább egy csónakban evezünk, illetve merjük ki belőle felváltva a vizet. Én igen módosult tudatállapotba kerültem (inkább a kialvatlanságtól,mint a sörtől), és a jelentősen éjszakába nyúló eljövetelkor Dr. S. nyakába borultam, aki ezt jószívvel vette, és egy puszit nyomott az orcámra. 

Ez a bajtársi gesztus erőt adott a kihívásokban és ügyeletben bővelkedő elkövetkező naphoz, amit azt hiszem eme szellemi töltet nélkül nem éltem volna túl.

Szidi a rengetegben

Nógatásotok hatására összeszedem magam, és adok némi életjelet.

Annyi minden történt azóta, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy megemlítem, hogy milyen jó billentyűzeten jártatni ujjaimat, pláne magyar ékezettel. Ettől teljesen elszoktam, mert végre nem kell a kórházban mindent a gépbe pötyögni. Azt hiszem az itteni túlélésem erősen megkérdőjeleződne, ha mindent úgy le kéne gépelni, mint otthon. A német titkárnők nélkül tutin kirúgtak volna már, de hála eme túl könnyen megszokható áldásnak, fogom a sancho pansammá avandzsált (ez a szóösszetétel kihívás volt a javából) diktafonom, és irdatlan hablatyot hordok össze a páciens pályafutásáról, amit a kórház tündérei lefordítanak németre, és gépre vetik. Mondjuk áldásos az eredményt utána átolvasni, hogy a losatran ne legyen loperamid.

Járok jógára, ami régebben nem tűnt volna olyan nagy számnak, de most egy párszáz fős faluban lakva megbecsülendő. Elég nívós, az egyik kedvenc ápolóm tartja, aki őszintén járja az antropozófus iskolázási utat. Amúgy mókás, miközben majd kiszakad a medencecsontom erősen a szívcsakrára kell összpontosítani. A német mantrákat ált. nem értem, de minduntalan megfogadom, hogy utánanézek (mint ahogy a hétvégi németpallírozást is) amit aztán soha nem teszek meg. A német nyelvtudásom beállt egy túlélési szintre, és fejébe vette, hogy nem mozdul innen, félve, hogy az esetleges előrehaladás a visszaesés kockázatát rejtené magában.

Azon az állásponton vagyok, hogy amit nem értek, az biztos nem olyan fontos. No mielőtt megbotránkoztok, hozzáteszem, hogy azt hiszem, hogy kialakul egy érzék, aminek segítségével ráérez a nyelvet híjával beszélő, hogy mikor van szó érdemi dologról, és mikor működhet az agy stand by üzemmódban, mikor kell visszakérdezni, hogy akkor most véres volt a kaki vagy sem, és mikor kell hagyni a sváb panaszt (nem paraszt) áradni.

Hogy mit csinálok péntek esténként? Egy mozi, netán egy mulatság? Áh, badarság. Sokkal elvontabb programban volt legutóbb részem. Egy ősantropozófus bácsi pseudomixoma peritonei-vel megáldott hasából csapoltam a mézszerű folyadékot. Eme tevékenység legalább 1,5 órát vesz igénybe. Ez a drága ember már 5 éve növeszti a pocakját egy rosszindulatú daganattal, és csodák csodájára még él, pedig csak fagyöngykezelést fogadott el, viszont a hasa (és minden ami alatta van) fenomenális. Na most ezt a sokéves macskamézet kell nekem onnan eltávolítani, ami igen kiadós fizikai munka. Cserébe mélyantropozófiáról, asztrológiáról, Ita Wegman inkarnációiról mesél nekem.

Az hogy ilyen furmányos esze járással kanyarítom soraimat, annak köszönhető, hogy Ábel szegődött kísérőmül ebben a rengeteg (munkában). Egyre több párhuzamot vélek felfedezni sorsunkban. Pl. pont Mihály-napkor kezdtem el olvasni, amikor is kezdetét veszi a havasi kaland. Majd leszáll a köd, minden nyirkos és hideg, ekkor Ábel is egy kicsit elszontyolodik.  Azért puskám az még nincsen, sem Bolha kutyám, de jó kis német képregényeim igen.

Ha már szóba került, szólok pár szót az itteni Mihály ünnepkörről. Egy nagyszabású dolgozói gurmand reggelivel nyitottuk a Mihály-szezont, majd volt mindenféle előadás és koncert. Mihály nap szombatra esett, amikor is megesett az első 24 órás hétvégi ügyeletem, így aznap kimaradtam a jóból, de azóta is minden nap egy Michael énekkel nyitjuk a napot.

Mihályi bátorságra és erőre éppenséggel van szükség bővel. Nehéz idők járnak a kórházban. A hideg beköszöntével betegek vannak bőven, sajnos az orvosok között is, így a leterheltség megsokszorozódott. Vannak napok, amikhez tényleg égi segítség kell, hogy rendben véget érjenek. Ilyen volt pl. a tegnap. Sandra a múlt héten kibicsakította a lábát (lépcsőn zárójelentést olvasni veszélyes és kerülendő), szombaton én vittem Calwba ortopédiára (ami megint egy kaland volt a kórházi félteherautóval), ahol min. egy hétre eltiltották a munkától. Christina hétfőn reggel betelefonált, hogy beteg, az egyik főorvos házon kívül volt. Jött egy új kolléga, akit be kellett tanítani és 15 felvevendő beteg, ill. egy erős fájdalom a fejembe. De mindnyájan túléltük.

Mint láthatjátok a munkamennyiség nem apadt, ezért kríziskonzíliumot hívtunk össze az kis orvosokkal. Számba vettük azokat a sarkalatos pontokat, amik megakadályozzák a gördülékeny munkavégzésünket, és konstruktív ötletekkel próbáltunk előállni. Nem mondom, hogy feltaláltuk a spanyol viaszt, de legalább az összetartás csírája kifakadt. Ez két hete történt, azóta keressük az időt és a bátorságot, hogy a csomagot a főorvosok felé prezentáljuk. Most csütörtökön talán adódik alkalom, a főfőorvos meghívott minket magához egy kötetlen vacsira, kíváncsian várom. Amúgy ez a főorvos egy varázsló, amikor előadást tart, az olyan mint egy szimfónia, ebből kifolyólag nem nagyon értem. De türelmesen várom, hogy nyelvtudásom eljusson az ehhez kellő szintre.

Spätdienst

Rég jelentkeztem. Ennek oka az idő és energiahiány volt. Most, hogy úgyis be kellett jönnöm pár zárót lediktálni, írok pár sort. Eddigi híradásaim nagyon elragadtatottak voltak, a mostani valószínűleg kevésbé lesz az, mert az elmúlt két hétben nagyon kimerültem. Ezúttal az érem másik oldaláról is írok. Ez pedig a beteg- és munkamennyiség. Az szuper, hogy Németországban a biztosító támogatja az alternatív terápiák, így az antropozófus orvoslást is, de csak részben. Ami azt jelenti, hogy a teljes ellátás érdekében az itt dolgozóknak áldozatot kell hozni, ami leginkább a túlmunkában nyilvánul meg. Ide szívbéli elhivatottságból jön valaki dolgozni, és ha már megtette ezt a lépést, nem riad vissza némi extra feladattól. De hol a határ? Egy antropozófus kórháznak ugyanannyi pénzből kell kigazdálkodnia az extra terápiákat és az antropozófus gyógyszereket, ahogy látom, az orvosok számán spórolnak. A fizetés némivel kevesebb, mint egy normál német kórházban (magyar viszonylatban persze ez is busás, és az otthoni jövő megalapozására elegendő), a túlóra viszont jóval több, amit nem tud a kórház megfizetni. Nehezíti a helyzetet, hogy szinte minden doktornő teherbe esik, és az anyasági apanázst a kórház biztosítja, jelenleg négyen állapotosok, helyettük a többieknek kell dolgozni.

Három főorvos van, ami klassz, és mind szuper ember, de ez megint drága, a többi orvos viszont mind 3 évnél kevesebb tapasztalattal rendelkező fiatal, akikre túl nagy felelősség és kevés kontroll jut. Két hete én vagyok az „osztályvezető” a Station II-on, ami azt jelenti, hogy egy tizenkét ágyas osztályt gardírozok, hetente egyszer van főorvosi vizit, ezen túl persze kérdezhetek, de az időszűke miatt szűkösen. A betegek továbbra is bonyolultak, az instabil anginatól kezdve a perianális tályogon át az „egész testben égő érzés”-ig. A 24 órás EKG, a spirometria elemzése, az ergometria elvégzése, a branül berakás, a kemotarápia beadása mind az osztályos orvos feladata, és ha gyorsan kell egy laboreredmény, jobb ha magad végzed el a vizsgálatot.

Túl vagyok az első két ügyeleten. Az első elég békés volt, csak bennem dúltak nagy harcok, így iszonyat fejfájással csináltam végig. A másodiknál hasonlóan fáradt voltam, és kevésbé volt békés. Egy májpunkció utáni vérzés áthelyezése sebészetre, és egy hisztérikus pneumogén szepszisben lévő nő felvétele (aki mentőautóval 5 órát utazott Münchenből, hogy itt gyógyulhasson, ez az ami magyar szemmel nézve nonszensz). Mivel ultrahangozni nem tudok (ami Magyarországon egy külön szakterület, de itt elvárt a belgyógyásztól), behívtam a háttér ügyeletes főorvost, és ketten már boldogultunk. De mivel ez a két eset természetesen egy időben történt, és annyira egyedül van az ügyeletes, hogy még a laborvizsgálatokat is neki kell végezni, nem tudom, hogy hogy lett volna ez megoldható egyedül. De a főorvos szerencsére jófej volt, és mindnyájan túléltük az éjszakát. Másnap elvileg délben haza lehet menni, tehát nem kell betegfelvételt csinálni, de az osztályt el kell menedzselni, ami hétvége előtt sok elbocsájtást, vagyis zárót jelent, így este 6-kor jutottam haza. Ekkor elolvastam az Ilusmamikámtól kapott levelet, amitől olyan honvágyam támadt, hogy könnyek között aludtam el.

Node a hétvége mindent renbe tesz, és egy nagy alvás után szebben látja az ember a világot.

Tegnap voltunk Revinával és Sandraval (egy új ausztrál doktornő, aki egy hete jött, nagyon örülök neki, mert jófej, és ketten együtt jobban rálátunk a németeknek megszokott, de számunkra meghökkentő túlkapásokra) Baden-Badenben, ami egy sikkes kis ékszerdoboz városka, és voltunk a Frida Khalo kiállításon, ami nagy hatással volt rám. Meg is vettem az életrajzi filmet DVD-n, és este megnéztük, fantasztikus volt. Nagyon sok inspirációt és erőt adott az élete, hogy lehet együttélni a fájdalmakkal, a művészetben kamatoztatni, hogy lehet túlélni a csalódásokat, megőrizni emberi méltóságunkat a legocsmányabb helyzetekben is, mindezt túláradó emberszeretettel és életörömmel.

Ennek jegyében készülök a következő, ügyeletekben és zárókban bővelkedő hétre. Cél több harmónia, struktúra és határvonal, nomeg önfeledt öröm becsempészése.

     

Totenfeier

No most írok valami magasztosat az előző bejegyzést - ami elég nagy idiótizmusról árulkodik – kompenzálandó.

A hétvégén megtörtént az első haláleset a kórhazban.

Herr Fischer élete 87. évében hunyt el, áttétes hasnyálmirigyrákban.

Az egyetlen hasonlósag az eddigi egészségügyi pályafutásom soran tapasztalt halálesetprocedúrával, hogy itt is van Hatpéldányos (HVB (halottvizsgálati bizonyítvány)).

Minden egyéb más.

Fischer urat, miután elhunyt, a növérek szépen lemosták, beolajozták, felöltöztették ünneplőruhába, virágokkal és ásványokkal díszítették fekhelyét, majd a kórház ravatalozó helyiségébe került. Ez egy egyszerűen szép helység, melyet hűtenek. Itt a családtagok bármikor bemehettek hozzá búcsút venni. Hétfőn 11-kor volt a búcsúszertartás, amin a népes család és a kórház azon dolgozói vettek részt, akiknek kapcsolatuk volt Herr Fischerrel. Mivel 3 hetet töltött nálunk, ezért sokan voltunk ilyenek. A halottszertartás az egyetlen olyan esemény, ami előtt mindenki kirakja a zsebéből a telefont és a csipogót, ami amúgy az élet megrontója, (én részemről kettőt is, mert most azt gyakorlom, hogy nálam van az ügyeleti telefon és csipogo, hogy szokjam a sváb Notfall-akcentust a telefonban). Szóval a halál az egyetlen, ami leállítja a mókuskereket. A főorvos mondott egy szép beszédet életről és halálról, majd a kezelőorvos, nővér és egy terapeuta felolvastak ideillő részeket a Bibliából és antró szövegből, a főorvos is elskandált valami nagyon magasztosat, majd egyenként búcsút vettünk a halottól, és részvétet nyilvánítottunk az özvegynek. Nagyon megható volt az egész a gyertyafényben. Csak negyed óra, de mégis egy világmindenség. Azt hiszem, nem idő kérdése, hogy lehet így is csinálni.

Aztán ment mindenki a dolgára.