FrOstern

Történt egyszer, még január havában, hogy a jószerencse az én osztályomra vezérelte Fr. K-t. Ő egy igen különleges asszonyság, akinek az orvosok veleszületett tüdőbetegsége miatt maximum negyven évet adtak. Nemrég ünnepelte a hetvenötödik születésnapját. Ő ezt a ráadást az alternatív gyógymódoknak tudja be. Mindenféle magán kitesztelt természetes metódusokkal kúrálja magát, többek között a saját vizelet kúrára esküszik (azt már a fantáziátokra bízom, hogy mit csinál vele). Na egy súlyos tüdőgyulladás során bekerült hozzánk, miután túlélte a kezelést, fejébe vette, hogy meghív engem a stuttgarti operába. Erre az ominózus alkalomra most szombaton került sor, Wolfganggal, a férjjel eljöttek értem Unterlengenhartba (mókás, hogy kilenc hónap ittartózkodás után kellett rájönnöm, hogy nem Unterlegenhart, hanem Unterlengenhart, na nem mintha sokat változtatna a dolgon, mint mondjuk Dabas és Dallas esetében). Az egyórás autóút során sokat meséltek az életükről, számomra ők egy igazi duplex, vagyis egy olyan összeforrott pár, akik ketten alkotnak egy egészet. Ha az egyikük befejezné földi pályafutását, nem csodálkoznék azon, ha a másik gyorsan követné. Claudia betegsége miatt nem akart megházasodni, de Wolfgang ragaszkodott hozzá. Jövő héten ünneplik 39. házassági évfordulójukat. A kórság miatt gyermeket nem vállaltak, de esetükben nem is érzi ennek hiányát az ember. Talán a gyermekeknek szánt szeretetet osztogatják a magamfajta felkarolnivaló lurkóknak. Stuttgartba elvittek étterembe, nem akármilyenbe, a stuttgarti Parlamentébe (ezen ne lepődjetek meg, Stuttgartban igenis van parlament, mondjuk külsejét tekintve nem olyan parlamentes, mint amilyenhez mi, magyarok szokva vagyunk), aztán megtekintettük a Krabat című balett előadást. A Krabat egy német varázslatos történet, amolyan germán János Vitéz amit nemrég egy író regénybe foglalt, azóta sokfajta feldolgozást megélt. A darab szuper volt, az Opera is elég impozáns (pestivel hasonlítani persze ezt sem érdemes). Az külön jó volt benne, hogy nyelvi akadályokat nem kellett áthágnom, ezentúl csak balettban utazom. Ami persze nem olyan könnyű, mert a stuttgarti balett igen menő, és a jegyek egy szempillantás alatt elkelnek, most is csordultig volt az Opera. Node csak akad még ilyen mecénás páciensem. Ha már az antropozófus paraszolvenciánál tartunk, mesélek még egystmást. Van a kórházban egy szupi hordozható ultrahangkészülék, ez amolyan orvos legjobb barátja (a strangulátor mellett), egy mellbeszúrás előtt ildomos hona alá csapnia az embernek, meg nagy gebaszokat már fel tudok vele ismerni. Egy ilyen készülék borsos árat kóstál, tízmilliónyi nagyságrend. No ezt egy hálás beteg vette nekünk. Most mondta az egyik nővér, hogy Frau Sch., az egyik drága hasnyálmirigyrákos betegem, simán 100 Eurót hagyott az osztály kasszájában. Kedvenc személyes ajándékaim közé tartozik az öles namíbiai rózsakvarz és a birsalma fotósorozat, amit latin nevünk hasonlósága miatt (birsalma=Cydonia) kaptam egy lelkes betegtől. Most is épp egy igen kényelmes, beteg által kötött zoknit viselek. De pénz orvosnak se borítékban se boríték nélkül nem adnak.

A média már elég sok viccet csinált az idei húsvéti időjárásból, így nem is fokozom a dolgot, csupán leszögezem, hogy itt is igen hidegre sikerült az idő. Szerencsére ez nem szabta kedvét drága családomnak. Nagypénteken megérkezett a tokajis, sonkás, pálinkás különítmény. Lecsóval nyitottuk a szezont, majd prezentáltam a látnivalókat. Amiből azért nincs itt olyan sok, természetesen a kórház állt a dorfseehting élén. A körtúra, rozmaringos lábfürdő és méhviasz pakolás után azt mondták, hogy itt maradhatok még egy kicsit. Kis családom bátran vette az antropozófus kihívásokat. Csudamód nem verte ki náluk a biztosítékot a misztériumdráma (erről csatolok fényképet), amit egy anaphilaxiás sokk miatt félbe kellett szakítani, sem a keresztény közösségi húsvéti istentisztelet, ami még el is nyerte tetszésüket. Bár az kisebbítette az elismerést, hogy misebor helyett alkoholmentes lé szimbolizálja Krisztus vérét. Amúgy kijutott mindenből, volt itt jeges erdei séta, sváb Stonehenge, calwi templomkeresés (a feltámadási körmenet itt nem divat, így csináltunk magunknak), karlsruhei francia kultúr vendéglő, stuttgarti főutca, zárva lévő mercedes múzeum, szintén zárva lévő otto .. múzeum, Ilus mama kalács no meg bejgli (meg voltam győződve, hogy ez egy német szó, de nem). Mama, a sonka maradékai még most is új életerőt csöpögtetnek belém. Köszönöm. Amúgy a legjobb módszer a honvágy ellen az Ilusmama ropi Pick téliszalámival, Tokaji aszú, túró rudi kompó. Sajna mind véges mennyiségben. De a túró rudival nyertem ma valamit, még nem tudom ugyan mit, de holnap kiderítem.

No ez az írás elég idejétmúlt. Tapasztalataim szerint, ahol jó levegő van, oda az internet is nehezen szivárog be, így nem tudtam ezt korábban megosztani. Nemsoká jön az aktuális szösszenet is.

Ha az ember elér egy mélypontot, abban az a jó, hogy utána csak jobb lehet. Nálam ez a bizonyos pont szombat hajnali kettőkor következett be. Egy olyan hét állt mögöttem, melyért a pénteki ügyelet nélkül is érdemkereszt járt volna. Persze minden egészség mezején küzdő kollégámnak. Hol voltak azok a szép idők, amikor otthon mérgelődtem, hogyha néha tíz beteg jutott rám a kórházban. Hát most időm sem volt panaszkodni az átlag 18 beteggel, akik egytől egyig próbára tették emberi és orvosi képességeimet. Pénteken már éreztem, hogy nem lesz az est egy sétagalopp. A saját testi és lelkiállapotomat nem is igyekeztem leplezni, így a szükségét megérezve felajánlott Stefani egy ritmikus masszázs kezelést, méhviasz pakolással megtoldva. Na ez fenomenális volt, de van egy olyan hatása, hogy utána minden nem alvással töltött perc kárhozat. Ilyen percekből pedig elég sok akadt ezt követően. Node az említett mélypont akkor jött el, amikor már a sokadik betegfelvétel után egy negyvenfokos lázas hölgytől vérkultúrát kellett vennem. Miután kínkeservvel kisajtoltam a drága vércseppeket, a laborba galoppoztam, hogy a baktériumok békés növekedését biztosító inkubátorba helyezzem a mintát. Ez az inkubátor igen kicsire van méretezve, és az üvegek benne sokszor nem kívánatosan elhelyezve. Így egy fertőzött vérrel teli flaska nem tudott ellenállni a gravitációnak, és rápottyant a rózsaszínű indikátort tartalmazó üvegre. Minden akcióban részt vevő elem ripityára tört. A terep úgy festett, mint egy félresikerült horror vígjátékban. Ami nem véres volt, az pinkben pompázott, beleértve engem is. Ezen a ponton majdnem kollabáltam, csak azért nem tettem, mert elképzelvén a rózsaszín vérbefagyott testemet megtalálót, igen megsajnáltam. Na ennél mélyebbre nem süllyedtem. Ezen ügyeletből a másik sarkalatos, az érzelmi skála túloldalán álló élmény a reggeli vérvételes körtúrám során történt. Egy kilencven éves, erős légszomjjal küzdő nénike (a német kommunikációmat nem érezve kielégítőnek más kapcsolódási pontot keresve) megkérdezte, hogy milyen nyelveket beszélek még. És ráhibázott, merthogy Pécs mellet született sváb volt, aki a magyar nyelvet tökéletesen birtokolta. Hát én a meghatottságtól elsírtam magam, hisz itt még soha nem volt módom beteggel magyarul beszélni. Meglepően sokkal egyszerűbb. Margit néni is megörült nekem, és elmesélte kalandos életét, én ekkor már olyan fáradt voltam, hogy csak a szavakat élveztem, és szívtam magamba az édes anyanyelv mámorát.

No hát a következő hét sem sikerült lazábbra. Az éjszakai ügyeletes megbetegedése miatt kényes egyensúlyunk megbomlott, és jócskán be kellett ugrani az éjszakába. De ezt nem is részletezném, hanem rátérek a péntek esti dupla szülinapi bulira. Klaus csütörtökön 37, Jan pénteken 33 esztendős lett. Ezt nem lehetett megünnepeletlenül hagyni. Mivel együtt kiteszik a hetvenet, hetvenes évekbeli partit kreáltunk. Csütörtök éjfélig dekoráltuk a Mitarbeiterhaus nappaliját, ami igen alkalmas terepnek bizonyult egy táncos mulatsághoz. Nyolcra volt meghirdetve a bulikezdet, én fél kilenckor estem be, és még fél órán át egyedül alakítottam a terepet, már éppen kétségbe estem, hogy egyedül kell meginnom az estre szervált félakónyi alkoholmentes és alkoholtól nem mentes üdítőket. De végül mindenki letudta a letudnivaló kötelességeket, és beindult a megaparti. Elképesztő, hogy kollégáimnak ezt a rejtett oldalát mennyire nem ismertem. Hát úgy táncolnak, mint a nikkelbolha. Jan egy igazi porond-, Klaus pedig egy vérbeli mókamester, aki testi épségét kockára téve szórakoztatta a közönséget. Ahogy elnézem, minden kollégám vérbeli tangótáncos, így be is ütemeztünk egy Tangokurs Unterlegenhartot. Ha az itt töltött év mellékhatásaként megtanulnék lanton játszani és tangót táncolni, akkor már megérte itt lenni. Az éj közepén át kellett vennem a zenei irányítást, és beizzítottam a táncterepet. A repertoáromra teljesen rákattantak: Balkan Beat Box, Besodrom, Andro Drom, Budapest Bár, és már többen meg is rendelték az Erik Sumo albumot. Akkor is ilyen nagy legény voltam ám, amikor másnap, vagyis aznap reggel nyolckor betámolyogtam a kórházba átvenni a kórház irányítását… Mind túléltük…

Most épp a kórházi ügyeletes szobámból írogatok. Eljött az a várva-várt hét, amikor én biztosítom az éjjelt. Ez olyan eddig, mint a szabadság. Munkaidőm jól körülírt, este hattól reggel nyolcig. Az éjszaka császárának érzem magam. Holnap pedig sífutni fogok, mert égi áldásból itt is akad bőven. Pénteken pedig megérkezik kis családom, hogy a Húsvétot a fekete erdei idillbe töltsük.

Áldott Húsvéti Ünnepeket kívánok nektek!!!!

az óperenciás tengeren és harmincon túl

Helló kedveseim!

Ha az ember egy párszáz fős faluban él, és meglehetősen sokat dolgozik, akkor igen apró dolgok is elegendőek a boldogsághoz. Például egy szabad vasárnap. Ma arra ébredtem, hogy a szó szoros értelmében a hasamra süt a Nap. Az évnek az a különös napja van, amikor még mindent hófehér hó borít (itt a „hófehér” kifejezés még nem került ellentmondásba önmagával, mert itt a hó tényleg patyolat fehér, nem lucskos,  nem olvad el egyhamar) és ragyogóan süt a nap, olyannyira szikrázik minden, hogy napszemüveg nélkül kifolyik az ember szeme. A madarak szerenádot zengnek, és mindenki mosolyog.

Nagy szívfájdalmamra ki kellett hagynom az idei sítáborozást. Némi kárpótlásként elmentem ma sífutni, ami olyan élményáradatként szolgált, hogy most teljesen beteljesülve üldögélek a Hüttében (kertben), és Yonderboytol a Splended Isolationt hallgatva barnulok.

A múlt héten harminc esztendős lettem. Úgy terveztem, hogy ezen alkalomból, elutazom jó messzire. De mivel itt teljességgel nélkülözhetetlen vagyok, erre nem volt lehetőség. Így hát itt ültem meg a nagy évfordulót. A születésnap itt elég nagy becsben van tartva, így bőven kijutott az ünneplésből. A kollégáim virágos kroasszonnal és kávéval fogadtak reggel, kaptam egy csodás korallnyakláncot az orvosoktól és egy egész napra a kávéautómata kulcsát. Fél évre akarták megszerezni nekem, de a kulcs örzője, Frau Jelkovski úgy vélte, ha egy napnál tovább birtokolnám, csődbe menne a kórház. De így aznap mindenki a vendégem volt. Reggel az egész kórház énekelt nekem, kaptam egy óriási virágcsokrot és szinte mindenkitől valami apróságot, még egypár betegtől is (mert nem titkoltam a dolgot). Mathiasnak mondtam, hogy az lenne az igazi ajándék, ha végre minden betegemet nyugodtan, közösen levizitelnénk, ez részben meg is valósult, így nem panaszkodhatom. Este meg egy ínycsiklandozó vacsorát élveztünk Karinnál, akinek a macskáját Fidesznek hívják. De a nagy mulatságot szombaton tartottam. Hát ez volt életem legszürreálisabb bulija. Minden korosztály képviseltette magát, négytől hatvanöt évesig minden volt. Annamari ideugrott Freiburgból, sütöttünk tortát, és a gyümölcsös lencsefőzelék után megnyalták minden ujjukat a németek.  Mindenféle nyelven énekeltek születésnapi köszöntőket, megtanulták az uno magyaros játszási módját,  Budapest Bárt és Erik Sumot hallgatattam velük. Ha a kórházat nem is, de a világot mindenképp megváltottuk azon az estén.

Azóta nagyon élvezem, hogy harminc éves vagyok. Mondjuk pár évtizede az képzeltem, hogy harmincéves korában már igen meglett felnőtt az ember. Most már nem képzelem úgy. Most az az új elméletem, hogy akkor válik felnőtté az ember, ha rájön, hogy a felnövés csak egy illúzió, valójában soha nem következik be. Node azért megpróbálok harmicéves módjára viselkedni.  Például kiállni a jogaimért, és fellépni a túlkapások ellen. De már van annyi eszem, hogy nem magam égetem Johanna módjára a máglyán, hanem felbujtom a többieket, és ők adnak hangot a hangot adni valónak. Így például a jövő héten a főorvosok ügyelnek. Persze azért még van minek hangot adni.

Van egy új berlini kolléganőnk, szerencsére ő sem tartja normálisnak a helyzetet, és egyre több ötletet gyúrunk a kórházi munka fellendítésére vonatkozólag. Kristin elég jófej, és már dolgozott dzsungelorvosként Gautemalában, és megélt olyat, hogy motorcsónakkal  kellett a  macsetával tüdőnszúrt bennszülöttet a legközelebbi kórházba transzportálni. De ő is sokszor nagyokat néz, hogy mik történnek nálunk.  Például a pszichoszomatikusan lebénult kislány megtanul járni attól az ötlettől, hogy Waldorf iskola kell neki. Vagy egy huszonöt éves melanómában haldokló fiút és olasz családját elkísérjük ezen a végső úton, megtanítjuk elengedni azt, akit nem lehet elengedni, és hárfaszó segíti az átmenetet a másvilágba.  A 103 éves alkoholista nénivel pedig pezsgővel koccintunk.

Az új taktikám a telefonos konzíliumokhoz, hogy már az elején megkérdem, hogy honnan származik az illető kolléga. Ha esetleg magyar földről, akkor nem is kell németül gagyogni.  Ez az ötletem azután támadt, hogy az éjjel közepén át kellett helyeznem egy beteget egy intenzív osztályra. Ez elég sok telefonálást igényelt, és csupán három ügyeletes orvost kellett hozzá felébresztenem. Aki a legjobban reagált az én hajnali nyögdécselésemre, az egy sebész volt. Miután hosszasan ecseteltem az egész bonyolult szituációt, és annyiban maradtunk, amennyiben, akkor nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy honnan csöppentem én oda. Innentől kezdve magyarul folytattuk a diskurzust. Hát mondanom sem, hogy ez volt az ügyelet fénypontja.

Amúgy az segíti legyőzni a telefonálgatással szembeni aggályaimat, hogy abból indulok ki, hogy talán a vonal másik végén is egy emigráns csücsül. A múltkor például egy ügyeleti kérdés kapcsán egy izraeli Assistenzarzttal osztottuk meg sorsunk nehézségeit. Biztos neki sincs sok ideje ismerkedni, mert a végén elhívott randira.

Bartók és Kodály, a két remix-király...

Minél hosszabb ideig halogatja az ember a híradást, annál nehezebb megragadni a tollat. Egyúttal annál több az elmondanivaló és az ehhez társuló reménytelenségérzés, hisz képtelenség ezt a sok mindent hűen elmesélni. Azért mégis megpróbálkozom némi beszámolóval az unterlegenharti télből.

Legutóbb az adventi hóeséskor írtam, a hó most is esik, de már a türelmetlen madarak nekikezdtek a tavaszhívogató csicsergésnek, és felfedeztem rügyeket a kerti rododendron bokrokon. Node vissza a múltba. Életem változatos érzelmekben leggazdagabb karácsonyát volt szerencsém itt átélni. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen nehéz volt ez a december, amikor megkaptam a fizetésem, ami a hét ügyelet miatt eddig még nem tapasztalt elég borsos összeg volt, de rendesen megdolgoztam érte. Például elnyertem a szentestei őrséget, ami elég meghittre sikerült. A kórházban volt egy nagyon szép ünnepség gyönyörű karácsonyfával, előadással, énekkel és imával, én biztosítottam a terepet, csak három rosszul levő beteget kellett kivezetnem. A három nővérrel elterveztük, hogy nagy lakomát csapunk éjfélkor, hoztak mindenféle finomságot, volt gyertyafény, lazac, mézeskalács (én csináltam), bunzen égővel megperzselt crém bruele és hasonló finomságok. Már épp asztalhoz telepedtünk, amikor Fr. Maisenbacher néni égbekiáltó óbégatásba kezdett, hogy márpedig neki most azonnal kell egy szemészeti vizsgálat, különben bepereli a kórházat, mert biztos meg fog vakulni. A néni szemében (és gyanítom agyában is) igen elmeszesedőfélben vannak az erek, s nem értette meg, hogy ez azért nem annyira akut helyzet, hogy Stuttgártba transzportáljuk szenteste éjfélkor. Hajthatatlan volt, se szép szó, se karácsonyi szeretet, se nyugtató pirulák nem segítettek. Ekkor támadt a mennyei ötletem, mely szerint az egyik nővér (akit még szerencsénkre nem volt szerencséje megismerni) öltözzön be stuttgarti szemésznek, és egy otoszkóppal (egyéb szemészeti eszközszerű tárgyat nem találtunk) alaposan vizsgálja meg a szemét, majd biztosítsa, hogy az éj folyamán megmarad a szeme világa. Működött… Igaz, ez nem annyira antropozófus metódus.

Azért nem minden pillanat volt ilyen mókás. Annyira nem, hogy december végén ráeszméltem, hogy lejár a próbaidőm, ezzel együtt a bármikor távozás lehetősége három hónapos felmondási idővé transzformálódik. Ez némi nyugtalanságot keltett bennem, és mivel a helyzet erősen tarthatatlanná vált, írtam egy elég kemény, szókimondó levelet a főfőorvosnak, amiben számot vetettem az itt töltött hat hónapról, méltatva az itt átélt csodákat és komoly kritikát vetve az orvosok kihasználtságáról. Egy hatásvadász retorikai elemmel zártam soraim, mely szerint, amennyiben nem változik a helyzet, kénytelenek lesznek megválni tőlem. No a hatás rendesen meglett… Inkább nem részletezem, milyen volt Thomas, a gőzmozdonnyal a szombati ügyeletem keretében német nyelven, végtelennek tűnő tárgyalást folytatni,  melyben maradásra próbált inspirálni. De nem az ő meggyőző erejének köszönhetően maradtam, és nem is az a tény volt a fő tényező, hogy ha elmegyek, a kórház gyakorlatilag működésképtelenné válik, hanem az az érezés, hogy még dolgom van itt, ha elmennék, az olyan lenne, mint egy félbehagyott szimfónia, és a befejezés hiányát egész életemben sínyleném. Így hát még mindig fekete erdei lakos vagyok. A levelem azonban tényleg beütött, január elején megismételtük az orvosi krízisintervenciós vacsorát Mathiasnál, azóta sok javító szándék és kezdeményezés beindult. Ami szerintem igen pompás, az az új ügyeleti szisztémánk, mely szerint egy hétig egy orvos biztosítja az éjjeli ügyeletet, cserébe reggel hazamehet, a többiek pedig egész nap ott vannak, így nincs orvos nélkül hagyott osztály délután, sem ügyelet utáni delíriumos vizitelés. Ez egy elég emberszerű életritmust teremtett, és a héten már kétszer is fél hatkor haza tudtam jönni. Teljesen rácsodálkoztam, hogy mennyi mindent lehet még csinálni, ha az embernek szabad az estéje. Például főztem, soha nem gondoltam volna, hogy ennek egyszer ennyire fogok örülni. Az egész Mitarbeiterhaust belengte a fantasztikus, Katuséktól tanult garnélarák kompozíció illata. Továbbá járok lantórára, ez annyira csodálatos, hogy csak a rágondolástól is hevesen ver a szívem. Frau Schöner egy elképesztő teremtés, és teljesen odavan Bartóktól és Kodálytól, meg van győződve, hogy minden magyar istenadta zenei tehetség. Hát elég nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne nagyon ábrándítsam ki. De már el tudom játszani a Csitári hegyek alattot, egy Handel és egy Hayden darabot… ez az én zeneterápiám. Felfedeztem egy remek unterlegenharti programot, a Wave táncot, ami pedig az én táncterápiám. Teljesen szabad mozgás az öt zenei ritmust felölelő zenecsokorra, a saccatotól a revülésig minden gátlást levetkőzve. Meglepően felszabadító ereje van, és megdöbbentő, amikor az ember ráeszmél, hogy mennyi vízhólyag keletkezett a talpán, amit a tánc alatt észre sem vett.

Angyalbőrben

Advent első vasárnapja éppen megfelelő alkalom a híradásra. Bizony rendesen visszacsöppentem a fekete erdei télbe. Persze nem sok időm volt az irdatlan kontrasztot ecsetelgetni magamban, mert a munka pörgő örökmozgójára hamar fel kellett kapaszkodnom.

A visszaút pompás volt, és megosztom veletek az út tapasztalatát, miszerint a germanwings-szel ingyen lehet sífelszerelést szállítani, ami azért is meglepő, mert még egy kis táska becsekkolása is 20 euroba kerül. Az már a magyar ember fifikája, hogy igazándiból bármit lehet így szállítani egy sízsákban, no én persze tényleg a sífutó felszerelésemet transzportáltam benne ide, hogy kedvemre hódolhassak a természet nyújtotta téli sportoknak. Mivel mára már kiadós mennyiségű hó összegyűlt, ezért jövő héten neki is vághatok az erdei rengetegnek. Ehhez valószínűleg a Józseftől kapott fantasztikus fejlámpát kell igénybe vennem (amit eddig a rossz fényviszonyok javítása érdekében az ágyban olvasáshoz használtam), mert a Nap egyre kurtább munkaidőben tündököl  az égen, de hagyjuk meg, hogy akkor azért kitesz magáért.

Ami a kórházi ügyködésemet illeti, távollétem alatt jól kitalálták, hogy a legnehezebb, vagyis a Station 4-en folytassam küldetésem. Kihívást szagolva a helyzetben, nem ellenkeztem. Itt található a híres-hírhedt Zimmer 42, ami egy u.n. Intermedier Care Unit, amolyan félintenzív örző, ahova a kritikusabb betegek kerülnek. Egy ilyen részleg végül is megnyugtató, hogy van, de még megnyugtatóbb lenne, ha úgy lenne, hogy én nem én őrzöm, ill. hogy onnan adott esetben a megfelelő sebészeti vagy intenzív osztályra át lehessen gyorsan csúsztatni a lefelé csúszó betegeket, de hát ilyen csak fél órányira van. Hogy mennyire lazán érzem eme szoba közelében magam, azt jól tükrözi a mai ügyeletben látott álmom, amiben hosszas keresgélés után sem találtam a maszkot az Ambu-ballonhoz, így végül megfulladt egy beteg, vagy nem is, valami csoda folytán mégis túlélte. De általában ilyen csodák szükségesek az én életben maradásomhoz is ezen az osztályon. Persze nem lehet olyan rossz a helyzet, ha van idő szunyókálásra az ügyeletben.

Az adventi ünnepkört errefelé elég komolyan veszik, mindenki csillagokat hajtogat ezüstpapírból, gyertyafényben úszik a Mitarbeiterhaus, erdei moha, tobozok díszítik a kórház folyosóit, minden kórterem ablakán dísz tündököl. Olyan óriási adventi koszorú van az aulában, hogy még a Bazilika is megirigyelné. Ma reggel a kórház színpadán előadásra került egy misztériumdráma, a kórház idősebb dolgozói és a falu ős antropozófusai szerepeltek benne. Aki tudja, hogy mi egy ilyen misztériumdráma, annak nem kell, aki meg nem tudja, annak meg úgysem tudom elmesélni, hogy mit láttam. Csak annyit említenék meg, hogy nagyon elbűvölő volt látni S. főorvost egy lila-ciklámen selyemruhában, igen érdekes fejdísszel a fején nagy áhítattal mondani a földön túli szöveget.

Én is eleget tettem adventnyitó kötelességemnek. Nem tudom, hogy ki mondhatja el magáról, hogy volt már igazi angyal, de én ezennel beléptem a tiszteletbeli angyalok sorába. Legalábbis huszonöt kisgyermek vélte ma ezt rólam. Megvallom őszintén, elég klassz dolog angyalnak lenni, persze egyúttal nagyon fárasztó is és persze felelősségteli.

Nohát az úgy volt, hogy felkértek az adventi gyertyaünnep angyalszerepére. Waldorfosok ismerik ezt a szép hagyományt, hogy egy fenyőspirálba sétálnak be a gyermekek egy almába helyezett gyertyával, amit a nagy belső lángról meggyújtanak, majd a spirálban elhelyezik. Így a végén egy csodás almás- fényes fenyőspirál keletkezik.  De hogy minden rendben zajljon, szükség van egy angyalra, aki egyengeti a gyermekek útját, esetleg tüzet olt. Meg kell valljam, hogy ezen nehezen elrontható feladat előtt szaporábban vert a szívem, mint a töri érettségi előtt. A dolgot nehezítette, hogy náthás vagyok, és nem tudtam, hogy az angyalszereppel mennyire egyeztethető össze az orrfújás, végül arra jutottam, hogy semennyire, így angyaltársaihoz imádkoztam, hogy állítsák el orrom folyását, ami elég jól be is jött. Fantasztikus hárfajáték és énekszó kíséretében vonultam be a színpadra, megint csak az égiek segedelme kellett, hogy ne essek hasra a hosszú fehér selyemruhában. Majd kezdetét vette angyali kíséretem. Meghagyták, hogy nagyon lassan menjek, ami nem is esett volna nehezemre, ha az első gyerkőc nem ezerrel iramodott volna neki a dolognak. Én amennyire tőlem tellett próbáltam olyan kecsesen lépkedni, ami egy angyaltól elvárt, és közben azon morfondíroztam, hogy ezek a gyerkőcök nem tudják, hogy egy angyal nem tud rohangálni. De azért vigyázó szemeim messziről is óvták a kis ördögfiókákat, és közben irtó áhítatosnak igyekeztem tűnni. Egy lurkó nagyon próbára tette angyali lélekjelenlétem, mert a spirál helyett átszökkent a fenyőágakon, én meg nem győztem utána kecseskedni, de végül nem gyújtott fel semmit. Az esemény izgalmi csúcspontja az volt, amikor egy igen aprócska fényvivő kísérete közben lángra lobbant a toalettem. Szerencsére egy bátor apuka megfékezte a katasztrófát, én meg mintha ez egy mindennapos történés lenne angyali praxisomban, folytattam a terelgetést. Amikor a kritikus tömeget elérte az orrtartalmam, akkor épp elfogytak a gyerkőcök.

Átéltem, hogy milyen nehéz dolga lehet az örzőangyalnak, aki a legjobbat akarja őrzöttjének, de mindezt úgy kell végrehajtania, hogy közben nem is érhet hozzá, és általában tudomás sincs a létezéséről.

A bizonyíték arra, hogy milyen jó munkát végeztem, az egyik poronty áhitatos megnyilvánulása, mely szerint az esemény utáni hazamenetelkor felkiáltott az égre mutatván, hogy ott repül az angyal. Ezt persze csak elmondásból tudom, mert inkognitómat megőrzendő tényleg az ablakon keresztül repültem haza.

Jahreszeiten

Meg egyaltalan nem tertem magamhoz a racsodalkozasbol, hogy milyen csodaszep itt az ösz, amikor hirtelen leesett az elsö ho, de annyira, hogy tegnap egesz nap dölt a pehely Holle anyo parnajabol.
Elöször mindenkepp irok az öszi pomparol, mert ez feltetlen emlitest erdemel.
Eddigi eletem varoslakokent eltem, ezert soha nem volt modom, ennyire testközelböl szemlelni a termeszet valtozasait. A julius friss volt, a sok esö a növenyzetet meg bujabba tette, az augusztus napos es illatos, szeptember hol hüvös, hol langyos, oktober varazslatos. Nekem eddig sz öszhöz mindig valami melankolia tarsult, bucsu a nyari kiülesektöl, a szandaltol es a napszemüvegtöl, de itt most egy uj vizsony erett meg bennem. Talan a gyermekkori kirandulasok kapcsan ereztem ezt a racsodalkozast, hogy milyen szep tud lenni a vilag. Az erdö a szinvilag minden arnyalatat felsorakoztatja, olyan eles vörösek es sargak villannak fel egymas mellett, hogy az ember nem tudja rola levenni a szemet. Es hogy a barna is ennyire szep tud lenni, azt soha nem gondoltam volna. A kertek alatt, a hazunk mögött van egy nagyon szep erdöresz, a fak lombja a barna legmelyebb es legkülönbözöbb arnyalataiban pompazik, es melyseges eröt es nyugalmat araszt. Mult szombaton igazi indian nyar hangulat volt, mesebeli szinek, illatok, a lemenö nap melege polora vetköztette a kirandulokat. Egy napfelkelte olyan szep volt, hogy a korhaz elötti mezönel (amit a fenykep abrazol) a földbe gyökerezett a labam, harom masik jarokelövel annyira csodaltuk a latvanyt, hogy vegül jol elkestem.
Es erre most minden feher, ami egy teljesen uj elmenyt hozott magaval. Az atmenet annyi volt, hogy ket napig minden ködbe borult. Ezt a ho dolgot meg nem tudtam kielvezni, mert csak a korhazbol szemlelhettem a dolgot, de letudtam a szombati ügyeletet. Most irany az erdö, igaz teli szerkot meg be kene szereznem, pl. kesztyüt, hogy tudjak hoembert csinalni.
Amugy mar csak 3 munkanap, es szabadsag. November 5 es 18 között Budapesten vagyok.

Jelentés a gyógyítás harcmezejéről

Talán még soha nem dolgoztam még annyit mint ezen a héten. Még  most is csak ámulok, és úgy tekintek magamra, mint a gyógyítás oltárán égő áldozatra. Jobban szemügyre véve a dolgot, égi gondviselés kellett ehhez a küzdelemhez. Mert harc volt ez a testi és lelki csapások csataterén az emberi teljesítőképesség határán lavírozva.

Patetikus bevezetőm célja, hogy érzékeltessem azt a fura lelkiállapotot, mely most bennem lakozik. A kiüresedett kimerültség, az elvégzett munka öröme és a teherbírásomon való megilletődés kombinációja ez. Ennek kompenzálása végett ma csak a vegetatív funkcióim elvégzése céljából hagytam el fekhelyem.

Hogy konkrétumokkal is szolgáljak, elmondom, hogy keddre Klaus is megbetegedett. Ez amolyan utolsó döfésként hasított kis gyógyító osztagunk szívébe. A teljes létszámmal is csak túlórával ellátható betegsereg három orvos híján igen sok sebből vérzett, és megvalósíthatatlan feladatként meredt ránk. Az esélytelenek nyugalmával láttunk munkához. A főorvosi tisztek Mihály kardját az oldalukra csatolva vették át az orvos nélkül maradt osztályok védelmezését. A hiányos ügyeleti sort az Assistenzarztok gyalogosai töltötték ki, ebben igen nagy szerepet vállalva, a Station II harcosa, Szidónia tizedes. Túl szépnek tűnt, hogy két hétig ne ügyeljek, és mielőtt hiányozni kezdett volna a kórházi paplan melege, nyakamba szakadt a szerdai este oltalmazása. Ezzel együtt a csütörtöki ámokfutás a kórházi csatatéren.

A most következő rész, csak erősebb idegzetűeknek ajánlott! Az emberi testen ejtett lyukaim száma jelentősen kibővült a héten, nemcsak mennyiségileg (ami a behelyezett branülök, vagy ahogy itt hívják, viggo (ezt a nevet nem tudom, hogy érdemelte ki, mindenesetre a hangzása valami jóval barátságosabb dolgot sejtet) számát illeti) hanem a testtájak tekintetében is. Annak az embernek, akit már vagy 10-szer hasba szúrtam, hogy irdatlan mennyiségű testnedvet leeresszek belőle, majd pitypang és ólom kivonatot fecskendezzek bele, a héten a hugyhólyagját is át kellett fúrjuk, hogy a vizelete a hasán keresztül távozhasson. A modern orvoslás igen középkori kuruzslásként hangzik. 

Kórházunk profilját elég fantáziátlanul akut általános belgyógyászatként jelölték meg, ami valójában sebészeti, urológiai, pszichiátriai, gégészeti, reumatológiai, ortopédiai elemekkel is bír, amolyan dzsungelispotály, csak nem őserdő vesz minket körül, hanem kontinentális. Tehát 33 óra dzsungelharc után harctéri sebesültként eltámolyogtam a főfővezérnél rendezett tábori torra. Hát ezt nehéz szavakba önteni. Én annyira megilletődtem, hogy inamba szállt minden előtte összeeszkábált bátorságom, mellyel kollégáimat sorsunk érdekében a közös szólásra biztattam. Egy nagyon kellemes ősantropozófus otthonban vendégeskedtünk, ami fényűzőnek nem nevezhető, de árad belőle a szellemi úton járás illata. Minden bútor a betegeitől származik, azt nem értettem pontosan, hogy ajándékba vagy örökségül kapta. Ott volt a kórházat 1970-ben újra megnyitó, most 80-90 éves hiperszofisztikált orvosbácsi és euritmista felesége, akik arról meséltek, hogy milyen volt a kezdet, két orvossal és két nővérrel, hogy a náci egészségügyi törvények tudattalanul hogy tették lehetővé, hogy az akkori antropozófus orvosok megvehessék a még szanatóriumként működő intézményt, és hogy az Eduso kávégyár örököse, mennyi adománnyal tette lehetővé, hogy a kórház működhessen. Most már tudom, hogy ki az az ősöreg nénike, aki minden nap a kórházban ebédel. Majd a mostani főorvos anekdotázott a kórházban pusztító homokviharról, és arról, hogy milyen volt, amikor valami nyest beköltözött a kórházba, meg valami másik állat is egyszer, amiről valamilyen kártevők (a német szókincsem nem terjed ki az állatvilágra) ráragadtak a kórházra, amit igen drága és fáradtságos volt kipucoltatni. Szó volt arról is, hogy a mostani világ mely irányba halad, hogy jött rá egy new yorki sebész, hogy a gyógyíthatatlan szarkómás betegek meggyógyultak, ha Streptococcus (amúgy Koch által küldött) baktériumoldatot fecskendez beléjük, amitől 4 hétig lázasak lettek, és hogy ez azóta is be van tiltva, pedig nincs jobb módszer. Dr. B. aki olyan mint egy két lábon járó lexikon (Schulmedizin, antro orvoslás, művészet és egyéb tereken is) elmondta, hogy egy négyfős német onkológus orvosi praxis gyógyszerkerete (kemó, antitest, növekedési faktor...) alig kerül többe, mint az egész Németországba fogyó fagyöngykészímények finanszírozása, amit az utóbbi évben már csak bizonyos esetekben támogat a betegbiztosítás. Szóval egy igen magasztos csevej kerekedett, és már kezdtem tűkön ülni, hogy a nagy magasztosságban nem lesz módunk arra a tárgyra térni, ami mindnyájunk szívét nyomja. Olyan volt, mint egy ünnepi családi vacsora, ahol senki nem meri elrontani az idillt, hogy közölje, sületlen a hús. A kaja amúgy pompás volt. Én alkoholmentes sörrel próbáltam gátlásaimnak gátat szabni, de végül Jan terelte túlhajszoltságunkra a szót. És itt egy igen őszinte, harctársi vallomássor vette kezdetét, Dr. S. elmondta, hogy ez a mostani felállás szerinte sem tartható, és mindannyian a határunkhoz érkeztünk. Az ötleteinket kérte, hogy javíthatnánk a helyzeten. Én kerek perec megmondtam, hogy szerintem legalább még két kisorvos és egy vagy két nagyorvos kéne. Ennek egyrészt anyagi okai vannak (mert egy orvos pl. két ritmikus masszőrrel ér fel finanszírozásilag, és összesen három masszőrünk van) másrészt nagyon nehéz Németországban szakorvost találni, pláne olyat aki egyszerre ért az osztályvezetéshez, az ultrahanghoz, a röntgenhez, az endoszkópiához, a szúrkálásokhoz és az antropoófiához. Szumma szummárom, sokminden elhangzott, a megoldás nyilván nem született meg, de legalább beszéltünk róla, és most méginkább egy csónakban evezünk, illetve merjük ki belőle felváltva a vizet. Én igen módosult tudatállapotba kerültem (inkább a kialvatlanságtól,mint a sörtől), és a jelentősen éjszakába nyúló eljövetelkor Dr. S. nyakába borultam, aki ezt jószívvel vette, és egy puszit nyomott az orcámra. 

Ez a bajtársi gesztus erőt adott a kihívásokban és ügyeletben bővelkedő elkövetkező naphoz, amit azt hiszem eme szellemi töltet nélkül nem éltem volna túl.