Spätdienst

Rég jelentkeztem. Ennek oka az idő és energiahiány volt. Most, hogy úgyis be kellett jönnöm pár zárót lediktálni, írok pár sort. Eddigi híradásaim nagyon elragadtatottak voltak, a mostani valószínűleg kevésbé lesz az, mert az elmúlt két hétben nagyon kimerültem. Ezúttal az érem másik oldaláról is írok. Ez pedig a beteg- és munkamennyiség. Az szuper, hogy Németországban a biztosító támogatja az alternatív terápiák, így az antropozófus orvoslást is, de csak részben. Ami azt jelenti, hogy a teljes ellátás érdekében az itt dolgozóknak áldozatot kell hozni, ami leginkább a túlmunkában nyilvánul meg. Ide szívbéli elhivatottságból jön valaki dolgozni, és ha már megtette ezt a lépést, nem riad vissza némi extra feladattól. De hol a határ? Egy antropozófus kórháznak ugyanannyi pénzből kell kigazdálkodnia az extra terápiákat és az antropozófus gyógyszereket, ahogy látom, az orvosok számán spórolnak. A fizetés némivel kevesebb, mint egy normál német kórházban (magyar viszonylatban persze ez is busás, és az otthoni jövő megalapozására elegendő), a túlóra viszont jóval több, amit nem tud a kórház megfizetni. Nehezíti a helyzetet, hogy szinte minden doktornő teherbe esik, és az anyasági apanázst a kórház biztosítja, jelenleg négyen állapotosok, helyettük a többieknek kell dolgozni.

Három főorvos van, ami klassz, és mind szuper ember, de ez megint drága, a többi orvos viszont mind 3 évnél kevesebb tapasztalattal rendelkező fiatal, akikre túl nagy felelősség és kevés kontroll jut. Két hete én vagyok az „osztályvezető” a Station II-on, ami azt jelenti, hogy egy tizenkét ágyas osztályt gardírozok, hetente egyszer van főorvosi vizit, ezen túl persze kérdezhetek, de az időszűke miatt szűkösen. A betegek továbbra is bonyolultak, az instabil anginatól kezdve a perianális tályogon át az „egész testben égő érzés”-ig. A 24 órás EKG, a spirometria elemzése, az ergometria elvégzése, a branül berakás, a kemotarápia beadása mind az osztályos orvos feladata, és ha gyorsan kell egy laboreredmény, jobb ha magad végzed el a vizsgálatot.

Túl vagyok az első két ügyeleten. Az első elég békés volt, csak bennem dúltak nagy harcok, így iszonyat fejfájással csináltam végig. A másodiknál hasonlóan fáradt voltam, és kevésbé volt békés. Egy májpunkció utáni vérzés áthelyezése sebészetre, és egy hisztérikus pneumogén szepszisben lévő nő felvétele (aki mentőautóval 5 órát utazott Münchenből, hogy itt gyógyulhasson, ez az ami magyar szemmel nézve nonszensz). Mivel ultrahangozni nem tudok (ami Magyarországon egy külön szakterület, de itt elvárt a belgyógyásztól), behívtam a háttér ügyeletes főorvost, és ketten már boldogultunk. De mivel ez a két eset természetesen egy időben történt, és annyira egyedül van az ügyeletes, hogy még a laborvizsgálatokat is neki kell végezni, nem tudom, hogy hogy lett volna ez megoldható egyedül. De a főorvos szerencsére jófej volt, és mindnyájan túléltük az éjszakát. Másnap elvileg délben haza lehet menni, tehát nem kell betegfelvételt csinálni, de az osztályt el kell menedzselni, ami hétvége előtt sok elbocsájtást, vagyis zárót jelent, így este 6-kor jutottam haza. Ekkor elolvastam az Ilusmamikámtól kapott levelet, amitől olyan honvágyam támadt, hogy könnyek között aludtam el.

Node a hétvége mindent renbe tesz, és egy nagy alvás után szebben látja az ember a világot.

Tegnap voltunk Revinával és Sandraval (egy új ausztrál doktornő, aki egy hete jött, nagyon örülök neki, mert jófej, és ketten együtt jobban rálátunk a németeknek megszokott, de számunkra meghökkentő túlkapásokra) Baden-Badenben, ami egy sikkes kis ékszerdoboz városka, és voltunk a Frida Khalo kiállításon, ami nagy hatással volt rám. Meg is vettem az életrajzi filmet DVD-n, és este megnéztük, fantasztikus volt. Nagyon sok inspirációt és erőt adott az élete, hogy lehet együttélni a fájdalmakkal, a művészetben kamatoztatni, hogy lehet túlélni a csalódásokat, megőrizni emberi méltóságunkat a legocsmányabb helyzetekben is, mindezt túláradó emberszeretettel és életörömmel.

Ennek jegyében készülök a következő, ügyeletekben és zárókban bővelkedő hétre. Cél több harmónia, struktúra és határvonal, nomeg önfeledt öröm becsempészése.

     

Totenfeier

No most írok valami magasztosat az előző bejegyzést - ami elég nagy idiótizmusról árulkodik – kompenzálandó.

A hétvégén megtörtént az első haláleset a kórhazban.

Herr Fischer élete 87. évében hunyt el, áttétes hasnyálmirigyrákban.

Az egyetlen hasonlósag az eddigi egészségügyi pályafutásom soran tapasztalt halálesetprocedúrával, hogy itt is van Hatpéldányos (HVB (halottvizsgálati bizonyítvány)).

Minden egyéb más.

Fischer urat, miután elhunyt, a növérek szépen lemosták, beolajozták, felöltöztették ünneplőruhába, virágokkal és ásványokkal díszítették fekhelyét, majd a kórház ravatalozó helyiségébe került. Ez egy egyszerűen szép helység, melyet hűtenek. Itt a családtagok bármikor bemehettek hozzá búcsút venni. Hétfőn 11-kor volt a búcsúszertartás, amin a népes család és a kórház azon dolgozói vettek részt, akiknek kapcsolatuk volt Herr Fischerrel. Mivel 3 hetet töltött nálunk, ezért sokan voltunk ilyenek. A halottszertartás az egyetlen olyan esemény, ami előtt mindenki kirakja a zsebéből a telefont és a csipogót, ami amúgy az élet megrontója, (én részemről kettőt is, mert most azt gyakorlom, hogy nálam van az ügyeleti telefon és csipogo, hogy szokjam a sváb Notfall-akcentust a telefonban). Szóval a halál az egyetlen, ami leállítja a mókuskereket. A főorvos mondott egy szép beszédet életről és halálról, majd a kezelőorvos, nővér és egy terapeuta felolvastak ideillő részeket a Bibliából és antró szövegből, a főorvos is elskandált valami nagyon magasztosat, majd egyenként búcsút vettünk a halottól, és részvétet nyilvánítottunk az özvegynek. Nagyon megható volt az egész a gyertyafényben. Csak negyed óra, de mégis egy világmindenség. Azt hiszem, nem idő kérdése, hogy lehet így is csinálni.

Aztán ment mindenki a dolgára.

Latogatas a munkasszallon

A fogkrémestubusban még egy csomó fogrém van, amikor már azt hiszi az ember, hogy üres. Erre akkor jöttem rá, amikor krónikus fogkrémhiány miatt elvágtam a tubust, és még egy hétrevaló adagra leltem. Ilyen hiper recykling akciókra azért van szükség, mert kihívás itt a dolgok beszerzése. Bár Annamariék nekem adták kéznél lévő fogkrémkészletüket, a következő héten sem sikerült bevásárolnom, mert a bolt fél hétig van nyitva (és a heten nem sikerült ezt az alomhatart megcsipnem a kórházban), szombaton meg csak délig és csak Bad Liebenzellben, a szombat délelőtti alvásnal pedig semmi sem lehet fontosabb.

No így megy itt az élet, az ember mérlegli, hogy igazán mire van szüksége, és ha az megvan, akkor nagyon boldog tud lenni akár egy kis fogkrémmel is.

A következő kis történet is jól szemlélteli világtól való elzártságomat.

Szombaton útra kerekedtem Karlsruhéba, hogy kicsit világot lássak, és beszerezzek pár dolgot. Csak egy óra vonattal. Gondoltam az semmi. Igen ám, de azt elbagatellizáltam, hogy Bad Liebenzellből vég vissza kell jutnom Unterlegenhartba. Az utolsó busz nyolckor ment fel. Én tízkor értem vissza. Gondtoltam, nem gond, majd felgyaloglok. Igen ám, de esett, és nagyon sötét volt, így az erdőn átkelni kicsit Blair wicht projectes volt, ezért visszafordultam, hogy akkor majd megyek taxival. Igen, ahogy móricka elképzeli. A taxi 3 oran belül tudott volna csak jönni. Ekkor az esőben magyar szóra lettem figyelmes. Két marcona fickó magyarul káromkodott. Nagyon megörültem nekik. Egy elég szürrealisztikus találkozás vette kezdetét. Magyar és félmagyar építkezési vállalkozók és a legénységük plusz 10 üveg sör. Megörülve az orvosnak igazi hipochonderként az összes testi és lelki problémájukat megosztották velem, mondhatni többet a kelleténél (ezentul kertesznek kell magam kiadnom). A magyar szolidaritás jegyében felajánlották, hogy alhatok a munkásszállójukon (mint az Ica a Cseh Tamás dalban, (szerencsere nem a negyediken laktak)), mivel jobb megoldást nem láttam, így tettem. Na most, említették, hogy horkolnak, de az egy elég eufemisztikus kifejezés arra a hangjelenségre, amelyben részem volt. Egy vágóhídra vonszolt malac halálsikolya légkalapács kísérettel kellemes szonáta ahhoz képest. Na hát elég gyorsan felmértem, hogy ezt nem fogom kibírni, ezért éjjel kettőkor hazaindultam. Egy órás erdei borotkálás után az esőben fel kellett adnom a küzdelmet az út megtalálásáért (közben mondjuk megrázott az erdei kecskék kerítésében lévő áram meg egy sziklában megbotolva nagyot tanyáltam), és szégyen-szemre visszamentem a szállóra. Ekkor már olyan fáradt voltam, hogy a horkolás sem izgatott. Természetesen hajnalban sem ment busz, ezért egy hangulatos reggeli séta még várt rám a hegyre. Amikor végre ágybakerültem, megfogadtam, hogy egy jóideig nem hagyom el kis falumat.

Illetve szüsegem lesz egy automobilra...

Arbeit macht Spaß

Soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan korhaz, ahol szivesen vagyok bent akar 12 orat naponta.
Persze ezt tovabbra sem tekintem normalis allapotnak.
Nyaron az orvoshiany megsokszorozodik, de a betegek is. Ugyhogy munka akad böven.
Mivel a heten az egyik doki megbetegedett, ezert az Einarbeitzeitom felgyorsult, mivel csütörtök delutan harom beteget fel kellett vennem, pentekre 11 istapolandom lett, akiböl negy hazament, ami azt jelenti, hogy negy zarot össze kellett hegesztenem. Persze a titkarnök pentek delutan mar nincsenek bent (es erre delben jöttem ra), ezert egyedül kellett megbirkoznom a feladattal, ami termeszetesen eleg kaotikusra sikerült. De megtudtam, hogy van egy Kurzbrief nevezetü formula, amire csak ra kell firkantani az ajanlott gyogyszereket, es mehet Isten hirivel, na ezt be is vetettem vegen, de mar olyan faradt voltam, hogy a bucsubeszelgetes a betegekkel leginkabb egy pantominjelenthez hasonlitott. De azert azt mondtak, hogy amikor legközelebb jönnek, kerik, hogy hozzam kerüljenek. (Nem is sejtik, hogy micsoda hazardirozasra vallalkoznak, mert kompetenciat nem igen erzek magamban).
Mivel termeszetesen pentek delutan minden közbejön, aminek közbe kell jönnie, ezert fel 10-kor sikerült elszabadulnunk Christinaval (bar voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltuk, hogy inkabb befekszünk betegnek egy agyba), es utnak indulni Pforzheimba, ahol is szalsza partira voltunk hivatalosak.
Julia, aki szülesi szabadsagra ment epp a heten (es olyan szep bucsuztatoja volt a korhazban 5 ev utan, hogy el is sirtam magam) meghivott parunkat a korhazbol egy olasz szalsza buliba. A ferje spanyol, es ugy megtancoltatott minket, hogy most is faj a talpam. Nem akarok dicsekedni, na jo akarok: azt mondta, hogy östehetseg vagyok:) Szoval kellett ez a kiruccanas, hogy valo embernek erezzem magam.
Es most irany Karlsruhe es nemi nagyvarosi nyüzsges!
Csok

Splendid isolation

Bar neha bosszanto, de azert elvezem is ezt az elzartsagot az erdöben, internet, telefon es bankszamla nelkül.

Csak a korhazban van ineternet, de itt meg nincs magyar ekezet, ezert a sajat gepemen megirt szöveget masolom be ide.

Most kicsit dühös vagyok, mert migrén miatt lemaradtam egy helyi bolhapiacról és egy születésnapi buliról. Persze olyan hetem volt, hogy az a csoda, hogy csak szombatra fájdult meg a fejem. A határokat még nem sikerült meghúznom, magamra és kikapcsolódásra szánt időt elkülöníteni, ez a hét nagy tanulsága, többek között…

Már a múlt héten lett két saját kórtermem, hat beteggel, az ő kúrálásuk most a fő feladatom. Ezen kívül a másik osztályokon is plusz betegfelvétel, ha úgy adódik, és persze gyakran adódik úgy, mert az előző nap ügyelő orvos másnap délig van, az aznap ügyelő meg az ügyelet előtt délután hazamehet pár órát aludni, így ők aznap nem vesznek fel beteget, de ettől még jönnek betegek csőstül. Az állapotos doktornő nem szúrkálhat, ezért az ő osztályára át kell járni branült berakni, ami egyes végstádiumú, tiszta ödémás betegeknél elég sok időt igénybe vehet, tegnap például szentül meg voltam győződve, hogy egy apóka ténykedésem során leheli ki lelkét.

Szóval a betegeim jelenleg: egy akut epehólyag-gyulladásos néni, aki amúgy 220-as vérnyomás miatt került hozzánk, egy diffúz májáttétes emlőrákos néni súlyos posztkemoterápiás polineuropátiával, egy sokizületi gyulladásos depressziós néni, egy fájdalomszindrómás hölgy, egy emlőrákos, akinek derült égből 560-as lett a vércukra (ez az átszámolgatás még nehezemre esik, de az kb. 32 mmol/l) és egy tüdőgyulladásos polimorbid néni. Igazából mindig ilyesmire vágytam, hogy teljes lefedettség legyen belgyógyászati betegekből, ne csak a szívet, csak a beleket vagy csak a pszichét pallérozzuk. Ez persze elég széleskörű tudást igényel, úgyhogy most a Heroldot német nyelven bújom.

 Frau Lindner, egy fiatal hölgy, aki furcsa, mozgását nagyon korlátozó, évek óta fennálló végtagi fájdalmak miatt került hozzánk. Már sokat vizsgálták, még Ehlers-Danlos szindróma (egy csak a tankönyvből ismert kór) is felmerült, de igazából konkrét diagnózist nem találtak. Mivel két hét során igazán sehogy sem sikerült csillapítanunk fájdalmát (pedig a főorvos kétszer is hosszan vizitelt nála, hypertermiát, antro infúziót, euritmiát, zeneterápiát, fürdőket bevetettünk nála), őt javasolta a főorvos a heti páciensbemutatásra. Ez abból áll, hogy a Kék szalonban a terapeuták, az orvosok és az ápolók közösen meghallgatjuk a pácienst, kérdezünk tőle, majd már a beteg nélkül megosztjuk benyomásinkat, az orvosa elmondja a biográfiáját, majd lénytagdiagnózis és terápiás terv. Na most egész héten ezen izgultam, hogy ez hogy fog menni. Előtte nap egy két órás biográfiás beszélgetést folytattam Fr. Lindnerrel, amit mindketten nagyon élveztünk (én talán jobban élveztem volna, ha nem este 7 és 9 között zajlott volna, de aznap volt egy plusz két órás továbbképzés a Helleborus nigerről, ami akár egy kalandregény hőse is lehetne a neve alapján,de valójában egy rák elleni gyógynövény). Szóval tartottam tőle, hogy hogy fog menni ez a betegbemutatás német nyelven, de végül jól sült el, Fr Lindner is élvezte, az életrajzot is jól elmondtam, és sok ötlet érkezett, amiket már sajnos a kórházban nem igen sikerült megvalósítani, mert a szigorú biztosítási szabályok szerint másnap haza kellett bocsájtani.

Jaj, annyira jó olyan nyelven írni, amin igazán tudok. Ez a német zárójelentés irogatás nagyon nehezemre esik, ezért vagyok olyan sokáig a kórházban. Virág tanácsát követve a googliba irogatom be a német kifejezéseket, és abból kiderül, hogy így használják-e helyesen. De ez nem sokat segít rajtam, valakivel át kell nézetnem a mielőtt kiadom, mert elég nagy badarságok is kerülnek bele, s így eléggé függök a többiektől.

A héten volt még egy csomó továbbképzés: egy az Arztbrief (zárójelentés) írás rejtelmeiről, (sajnos nem magyar nyelven), egy az antro rákgyógyításról és egy hajnali gyógynövény-megfigyelés a kórház udvarán. Van egy jófej ápoló, aki félállásban a kórház kertésze (ez ám az ideális munkabeosztás), és ő mesélt a növényekről. A főorvosok is nagy alázattal hallgatták. Hihetetlen volt, csaknem minden növény gyógyhatású a kórház kertjében, és egyúttal gyönyörű különleges látványt nyújtanak. Persze a német nevüket általában nem ismertem, ezért nem igen értettem, hogy mi micsoda, úgyhogy el is határoztam, hogy kis növényhatározót beszerzek, és azzal derítem föl a terepet.

Jan szabadságra ment, ezért most Christinával vagyok az osztályon, ő is nagyon jófej, egy 37 éves doktornő, szinte beleszületett az antropozófus orvoslásba, a szülei a Filderklinik alapítói közé tartoznak. A betegekkel való kapcsolatom jobbra fordult, a héten senki nem távozott szó nélkül (bár azóta Fr. Nazarko, a pszichopata hipochonder már két felháborodott levelet is írt a kórháznak), sőt kaptam három köszönő képeslapot (az egyik saját készítésű). Az egyiket egy 98 éves nénike adta, akinek a tüdőgyulladását antibiotikum nélkül kezeltük. Nem mondom, hogy jól megértettük egymást, mert ő szinte süket volt, én meg nem értettem a hipersváb akcentusát, de azért jól összehaverkodtunk.

Alle Anfang...

Több mint egy hete vagyok itt, ez idő alatt az érzések széles skáláját sikerült átélnem. Van úgy, hogy meg kell magam csípnem, hogy valóban velem történik-e ez a sok varázslat, máskor bénító pánik fog el, hogy fogok én ezzel az egésszel megbirkózni, amikor még az is gondot okoz, hogy hogy mutatkozzak be a telefonban. Hála pár csodálatos embernek az előbbi érzések győzedelmeskedtek eddig, így igen hálásan és lelkesen tekintek a jövőbe.

A hely atmoszféráját nehéz szavakba öntetni, fel kell töltenem pár képet, hogy lássátok valamit ebből a fantasztikus vidékből. Unerlegenhart, a falu, ahol most életem összpontosul, egy bűvös település, szinte csak egy utcából áll. Pár százan laknak itt, legtöbbjük a kórházban dolgozik, biodinamikus farmer vagy egyéb antropozófus, ill. elvarázsolt út-, békekereső. A Feketeerdő mélyzöld fái és a buja növényzet védőburokként ölelik az itt összegyűlt gyógyító energiákat. A kórházba vezető öt perces út során a nyár szédületes illatainak tömkelege járja át az embert. Bármely irányba indulva pár perc alatt a legnyugodtabb, életteli erdőbe lehet jutni. Bad Liebenzellbe, ami egy festői fürdőváros, gyalog is 30 perc alatt le lehet érni, Pforzheim, ami egy nagyobb város, 24 km-re fekszik. A Mitarbeiterhausban lakok momentán, ahol sok érdekes ember fordul meg, de elég nyugodt ahhoz, hogy regenerálódni lehessen.

Na és pár szó jövetelem apropójáról, a kórházról. Már 15 perce gondolkodom, mert nehéz rá szavakat találni. Most a teljesség igénye nélkül szólok róla pár szót. Tulajdonképpen az  összes, kórházzal szemben támasztott reális elvárásomat megtestesíti. Kicsi, családias, mégis minden van benne az akut betegellátáshoz. Mindenki ismer mindenkit, közös a reggeli, az ebéd a vacsora. Az egész kórház egy nagy belgyógyászat, de itt a belgyógyászat fogalma sokkal szélesebb mint otthon. Az épület nagyon szép, de nem az a hypersteril, modern, hanem hangulatos, visszafogottan színes, műalkotások a folyosókon, bárhonnan ki lehet jutnia a csodás kertbe. Ma például a vacsorát a kertben piknikezve fogyasztottuk el. Bár nem oly nagy az épület, még mindig sikerül eltévednem, mert az öt szint lépcsőzetesen terül el, és még nem sikerült teljesen kiigazodnom rajta. Minden reggel van a dolgozóknak egy közös éneklés az aulában (a főfőorvos egyben karnagy is), és a közérdekű ügyek itt kerülnek kihírdetésre. Volt, hogy szülinapos beteget köszöntöttünk meg énekléssel… Ez annyira kontrasztos volt az eddigi tapasztalataimmal, hogy meg sem próbáltam elképzelni mondjuk Rókusz Tábornok Főorvos Úrat, amint nótázik egy betegnek. Mindezek mellett azonban nagyon kemény munka folyik. 70 ágyas a kórház, öt osztály, plusz vannak ambuláns betegek, erre jut most velem együtt hat Assistenzärt=szakorvosjelölt osztályos orvos, tehát lényegileg mindenkinek van egy osztálya (én még a betanulási fázisban vagyok, ezért csak fél osztályom van). A három főorvos endoszkópizál, szívkatéterez, tumorba fagyöngyöt injektál, meg ilyenek, hetente egyszer vizitel az osztályon, és ha kérdés van lehet hozzá fordulni. Namost a betegeket legalább kettővel meg kell szorozni, mert nem egyszerű esetek. Eddig két fő típussal találkoztam. Vagy iszonyat rákos, mindenki kudarcot vallott vele, és ideküldik utolsó reméynként, vagy pszihésen eléggé involvált, mindene fáj, idegtépő perszóna. Hát nekem eddig leginkább az utóbbbihoz volt szerencsém, annyira, hogy az első zárójelentésemet elég hamar meg kellett írnom, mert a betegem szó nélkül távozott, konkrétam azért, mert nem részesült azokban a „kényeztetésekben”, amiket a nagybeteg szobatársa kapott. Mondjuk őt Magyarországon már az első percben kirugták volna, amikor elkezdett hisztizni, hogy ő másik szobát akar, mert hangosan panszkodott a szobatársa. A másik meg sírógörcsöt kapott egy UH vizsgálattól, és addig nem hagyta abba, amíg le nem mondam a vizsgálatott (pedig itt még a bájos főorvsot is bevetettük).  Aharmadig meg propofol mellett kapott pánikrohamot a gasztroszópia előtt, és nem engedte kivitelezni a vizsgálatot..

No de most inkább a szép dolgokról írok. Például az étkezésről. Már csak a műzliért megéri itt dolgozni, ez nem simán műzlni, hanem valami mennyei manna. Havi 60 Eu bérlevonásért, annyit lehet enni, amennyire van időd. Az étterem nagyon hangulatos, együtt és ugyanazt eszik a betegek és a dolgozók. Sokat dolgoznak itt az emberek, főleg az Assistenzarztok, de az evésnek megadják a módját. Svédasztalos reggeli, vacsora, ebédre vega és nem vega menű. Én olyan egészségenek érzem magam ettől a koszttól, és továbbra sem értem, hogy kis hazánkban hogy várjuk el, hogy a kórházi koszt mellett bárki is meggyógyuljon.

Az is szép például, hogy hetente egyszer van egy hosszas betegmegfigyelés, amikor sok terapeuta és az összes orvos közösen meghallgat egy kiválasztott pácienst, majd az életútját, betegségeit, leleteit és mindent áttekintve egy képet és terápiás igényt állít fel, ami úgyérzem, hogy nagymértékben lefedi a teljes ember egészben látásának fogalmát.

Ez pár apró részlet volt, de még lesz bőven időm itt, hogy szinesítsem a képet. Most annyival zárom soraim, hogy az a mély intuícióm van, hogy nagyon jó helyre kerültem. Csók.

Außer dem Krankenhaus

Azt gondoltam, hogy ez a nyár teljesen alá lesz rendelve a munkának, ehhez képest több mulatságban van részem, mint otthon. A táncos éjszakák aránya életemben szignifikánsan javult. A hétvégén igen kedves látogatóim voltak, Annamari és Anton Freiburgból. Bár faramucin indult a dolog, mert a kórházból nagyon nehezen tudtam elszabadulni péntek este, és az esőben nem találtam a pforzheimi pályaudvart, és vezetéstudásomban lévő lyukak igen felszínre kerültek, de végül megleltük egymást, és magyaros virtussal töltöttük el a Wochenendét. Volt benne minden, lecsó, pálinka, éjféli magyar csevej, Panorama Caféban szfecskatortaevés, erdőbarangolás, kórházi mustra, pisztráng fröccsel, ábrándozás a kastély udvarán, kecskeles, erdei málnázás, várfalmászás, ribizlievés a kórház kertjéből…

De ez meg sem kottyant, ezért megspékeltük egy igazi road showal. Szombat este útrakeltünk a 120 km-re lévő Gros…ba, ahol Levente és bluesbandája koncertezett egy fesztiválon. A nevéből kitalálhatjátok származását, tehát nem lehetett kihagyni ezt a kiruccanást. Revina sem tudot nemet mondani a kalandra, így kissé megkésve de útra keltünk négyen a kis piros autómobillal, és bár félúton megfordult a fejemben, hogy inkább nézzünk várost Kalsruhéban, mert úgysem érünk oda a vége előtt, és mikor odaértünk se találtuk a színhelyt, akkora örömeste keveredett ki a dologból, hogy ihaly. Az Örvecki Blues Band nagyot alakított, mi megtáncoltattuk a decens német urakat és hölgyeket, annyira hogy még a 80 évesek is táncraperdültek. A kórházi nyomás kioldódott az ember agyából, lelkéből, és igazán érezhetette a rózsaillatú nyárest mámorát. Nohát a magyar cimbora meghozza az ember élet- és tánckedvét, hála Annamariéknak, a baráti biztató szavaknak még otthonosabban érzem magam a világ eme kápzázatos, eldugott csücskében.

Szóval cimborák gyertek bátran, kalandban itt sincs hiány!